Pár másodpercig csak meredten bámultam az iPhone-t, nem akartam elhinni. Tom?! Ugyan már... Biztosan csak félretárcsázott, vagy hány óra is van most LA-ben, valószínű, hogy csak többet ivott a kelleténél, és egy hirtelen ötlettől vezérelve hívott, amit holnapra úgyis megbánna. De ha már itt tartunk... Magamat ismerve, ha nem válaszolnék a hívására, azt meg én bánnám iszonyatosan. Olyan volt, mintha már órák óta ezen tépelődnék, pedig csak pár másodperc telt el. Gyorsan kellett döntenem, hiszen tudtam, hogy nem fog órákig csörgetni, és ha esetleg letenné, a büszkeségem nem engedné, hogy visszahívjam.

- Allie Devenport – szóltam bele végül. Tényleg ezt mondtam? De hogy máshogy köszönthettem volna, azok után, ami történt...?
- Tudom, ki vagy – hallottam, ahogy mosolyog, és minden, amit az elmúlt fél évben sulykoltam magamba, hogy jobb nélküle, hogy csak egy egyszerű, nagyképű rocksztárocska, hogy nem éri meg foglalkozni vele... Egyszerűen szertefoszlani látszott.
- Mit akarsz, Tom? – nem engedhettem, hogy ő is hallja, mennyire elgyengültem.
- Nézd, Allie, én sajnálom, nem is tudom m...
- Komolyan, Tom? Fél év után eszedbe jut idebökni annyit, hogy sajnálod?
- Allie, kérlek, csak...
- Miért hívtál igazából? – ismertem, de ha nem így lett volna, akkor sem kellett volna diploma ahhoz, hogy az ember rájöjjön, fél év mély hallgatás után nem egy légből kapott bocsánatkérés miatt hívják.
- Mert... szükségem van a segítségedre.
- Parancsolsz?!
- Rohadt nagy bajban vagyunk, Allie.
- Vagytok?
- Az én hibám az egész, de kihat a bandára is.
- Volnál kedves elmondani, hogy miről beszélsz? – éreztem, hogy szinte olyan ideges leszek, hogy a fülemben zúgó vértől lassan semmit nem fogok hallani.
- Szeretném, ha idejönnél.
- MI VAN?! – már meg sem próbáltam leplezni, mennyire felment bennem a pumpa – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? Ez most csak valami szar vicc, egy fogadás, egy kibaszott „Hogyan tépjük fel Allie sebeit 2 perc alatt” című játék, ugye?!
- Nem, Allie. Hidd el, nem hívtalak volna, ha nem lenne tényleg nagy a baj.
- Igen? Akkor rajta. Hadd halljam, mi az az égbe kiáltó probléma, amihez az én segítségemet várod. Várjátok. Várod – javítgattam magam, nem tudtam, mi a franc van.
- Várjuk... Nézd, sajnálom, de Billel megbeszéltük, és arra jut...
- Billel? Szerinted érdekel, Tom? Bill ugyanúgy átvágott, ahogy te, neki ugyanúgy nem számítottak az érzéseim, ahogy neked sem. Miért segítenék nektek? Próbálom rendbe hozni az életemet, ami még így fél év után sem nagyon akar sikerülni, de határozottan nem segít rajta, hogy felhívsz, és azzal jössz nekem, hogy te és a testvéred a segítségemet várjátok – már szinte üvöltöttem, annyira fájt ez az egész lehetetlen helyzet. – Hol van a családotok? A két G? Ria? David? Andreas? A többi barát? Miért pont én?!
- Mert mi... – kezdte volna, de igazából nem érdekelt, mit talál ki ismét.
- Mi az a nagy gond, ami miatt felhívtál, Tom?
- Ez nem telefontéma.
- Hogyan? – zavartan elnevettem magam. – Te szórakozol velem, igaz?
- Nem. Halálosan komoly vagyok.
- Hadd vázoljam a helyzetet. Lehet, sőt, egyenesen remélem, hogy rosszul értelmezem a dolgokat. Fél évig hülyére vettél, majd kiderült a rohadt kis titkod, ami után annyit nem voltál képes odabökni nekem, hogy „bocs, te barom, te voltál az aktuális hülye, akit unalomból palira vettem”, fél évig felém sem néztél, bármiben fogadok, hogy nem is érdekelt, hogy vagyok, vagy hogy esett ez az egész... És most felhívsz, hogy szarban vagy, de telefonban nem mondod el a dolgot. Azt várod, hogy repüljek oda? Ugye nem?!
- De. És érdekelt, hogy hogy vagy – a mondat második felét nem vettem tudomásul, úgy gondoltam, anélkül is elég ideges vagyok, mintsem hogy kitérjek arra is, ha annyira nagyon érdekelte, hogy vagyok, miért nem keresett meg.
- Hányadika van? – kérdeztem végül.
- Mi van?
- Azt kérdeztem, hányadika van? Április 1? Vagy milyen okból szórakozol velem?
- Nem szórakozom. Oké, tudom, hogy egy utolsó rohadéknak tűnök...
- Nem csak annak tűnsz. AZ VAGY – szakítottam félbe.
- Oké. Tudom, hogy egy utolsó rohadék voltam. Vagyok. Ha idejössz, ígérem, ezt is megmagyarázom. De könyörgöm, Allie, segíts. Gyere ide. Ha utána úgy gondolod, a következő géppel már repülhetsz is vissza, állom a költségeket. Csak ne fordíts nekünk hátat anélkül, hogy tudnád, miről beszélek.
- Nézd, Tom. Ez nem ilyen egyszerű. Nem csak annyi, hogy odamegyek, meghallgatlak és maximum hazajövök. Még soha nem találkoztunk, rémlik? Lehet, hogy neked ez könnyű, de nekem rohadtul nem. Önkéntelenül is eszembe jut, hogy mennyit tervezgettük, milyen lesz majd, ha találkozunk, és... A pénzed pedig egyébként sem kellene – fejeztem be, nem pont úgy, ahogyan eredetileg akartam volna.
- Igazad van. Csak annyit kérek, hogy gondold át. Hívj vissza este. Kérlek.
- Rendben – adtam meg magam. Hogy miért? Mert nem akartam tovább beszélni vele. Mert a hangja felszakított minden sebet, ami az elmúlt fél évben gyógyulásnak indult, és mert olyan ideges voltam, hogy lassan már nem tudtam volna mit mondani. Plusz valóban át kellett gondolnom, amiket mondott. Abszolút nem voltam felkészülve erre. Hogy is lehettem volna?
- Köszönöm – mondta, majd letette.

Már lendítettem a kezemet, hogy falhoz vágjam az iPhone-t, de még időben meggondoltam magam. Hónapokig gyűjtöttem rá, nem fogom Tom szeszélyei miatt tönkretenni. Így csak ledobtam magam mögé az ágyra, gyorsan átöltöztem, majd elindultam futni.

Ez alatt a szűk három óra alatt annyiszor játszódott le bennem ez a jelenet, hogy fel sem tűnt, szinte már Berlin felett vagyunk és a repülő hamarosan landol. A stewardess a leszállásra figyelmeztetett, 10 perccel később pedig már ott álltam a berlini reptér kellős közepén, és próbáltam rájönni, mit is keresek ott, és hogy miért voltam akkora idióta, hogy igent mondtam.