Percekig csak álltam, nem tudtam, mitévő legyek. Vajon kijött elém? Vagy ha ő nem is, de legalább valamelyikőjük vette a fáradtságot, és kijött elém? Ha már miattuk vagyok itt... A fejemben most a két nappal ezelőtti, esti telefonbeszélgetésünk visszhangzott szinte már elviselhetetlenül.

- Nem voltam biztos benne, hogy visszahívsz – szólt bele.
- Én sem.
- És... hogyan... hogy döntöttél? – kérdezte halkan.
- Egészen biztosan nem azért, mert te vagy az öcséd megérdemlitek, de vagyok olyan hülye, hogy azt mondjam, meghallgatlak. Személyesen.
- Köszö...
- Ne, Tom, ne köszönd. Nem akarom, hogy hálálkodj. Nincs szükségem rá. Két oka van, hogy odamegyek. Az egyik, hogy egyszerűen csak érdekel, mi lehet az a nagy gond, amit telefonban nem tudsz közölni. A másik pedig még ennél is egyszerűbb. Azt akarom, hogy lásd, hogy lássátok, én a történtek ellenére sem fordítok hátat. Megtehetném, okom lenne rá bőven. De nem olyan ember vagyok. Holnap egy fontos buli lesz a szórakozóhelyen, ahol dolgozom, nem hagyhatom cserben a főnökömet, már megígértem neki, hogy egész éjjel számíthat rám. A gépem két nap múlva indul, 18:30-kor száll le Berlinben – hadartam.
- Rendben. Allie, én tényleg nagyon hálá...
- Ott találkozunk – mondtam, majd kinyomtam.

Nem beszéltünk azóta. Remegett a térdem, a gyomrom... mindenem. Annak idején az első találkozást pontosan itt képzeltem el. Csak nem éppen ilyen keretek között. Ha lehunytam a szememet, láttam Tomot a reptér közepén állni. Én leszállok a gépről, majd egyenesen hozzá rohanok, a karjaiba vetem magam és hosszú percekig csak így állunk, majd mélyen egymás szemébe nézünk, és hosszú, szenvedélyes, de mégis gyengéd csókot váltunk, olyat, amiben benne van minden, ami abban a fél évben történt, amikor még beszéltünk, és amikor egymásba szerettünk.

Igen, egy romantikus filmben ez így történt volna. Csakhogy azóta eltelt fél év, mi nem beszéltünk, neki továbbra is barátnője van, és azt hiszem, a szerelmes jelző is csak rám igaz. Mindennek ellenére, a hosszú idő eltelte ellenére is... még mindig szerettem őt. Iszonyat nehéz volt bevallani, még magamnak is, de így volt. A helyzetet még nevetségesebbé tette, hogy gyakorlatilag nem is tudtam, miért jöttem. Nem lehettem biztos benne, hogy tényleg baj van. Mi van, ha annyira aljas, hogy ezzel a kamusztorival akart iderángatni? Nem, erre még ő sem lenne képes. Vagy talán mégis? Mi van, ha nem is jött ki elém senki? Fogalmam sincs, merre mehetnék. Igaz, jártam már korábban Berlinben, tavaly nyáron itt töltöttem a szakmai gyakorlatomat, ennek hála pedig viszonylag sok barátot szereztem. Minden rosszban van valami jó, tartja a mondás – és valóban, történjen bármi is a berlini tartózkodásom alatt, legalább a rég látott barátaimmal tudok találkozni.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, észre sem vettem, hogy a reptér szinte teljesen kiürült. Egy ismeretlen, de kedves hang zökkentett ki a gondolatmenetemből.

- Miss Devenport? – szólított meg.
- Igen. Ön kicsoda?
- Üdvözlöm Berlinben. A nevem Peter, a Kaulitz ikrek sofőrje vagyok. Sajnos mindketten elfoglaltak, így engem küldtek ön elé, de alig várják már a találkozást – Peter a negyvenes éveiben járhatott, kedves és udvarias férfi volt. Nem is bántam, hogy ő jött ki elém, legalább nyertem még egy kis időt. Reméltem, hogy a ház, vagy a szálloda, vagy... azt sem tudtam, hová fogunk menni. De reméltem, hogy legalább fél órás útra van a reptértől.
- Köszönöm, hogy kijött elém, Peter. De kérem, szólítson Alline-nek – mondtam egy őszinte mosoly kíséretében.
- Ez esetben, Allie, kérem, kövessen. A Kaulitz házhoz megyünk, egyikük ott fogja várni önt. Nagyjából 10 perces út lesz. Adja csak a csomagjait, majd én viszem.

Egyszerre több dolog is sokkolt. Az egyikük ott fog várni. De melyikük? Igazából fogalmam sincs, melyik ikernek örültem volna jobban. Talán Billnek, hogy még egy kis időt nyerjek, mielőtt Tommal szemtől szemben kell állnom. És csak 10 perces az út? Oké, logikus, hogy a srácok a reptér közelében vettek házat, hiszen sokat repülnek. De mit nem adtam volna érte, ha valami csendesebb környékre vágytak volna. Mondjuk valami olyanra, ami 200 km-re van Berlintől...

Ma már sokadjára merültem bele a gondolataimba, ám egyik feleszmélés sem sikerült ilyen drasztikusra.

- Miss Devenport? Miss Devenport! Megérkeztünk – mosolygott kedvesen Peter. Basszus, ma semmi nem tűnik fel? És basszus, itt vagyunk! Komolyan itt vagyok? Basszus, basszus, basszus!
- Öhm, igen, öhm... Mondja, merre kellene mennem? – csak makogtam. Uramisten. Mit keresek itt?
- Azt hiszem, ha kiszáll, egyből tudni fogja – értetlenül néztem rá, majd fejét balra biccentve ismét elmosolyodott – már várják önt.

Odanéztem, és megértettem, miért mondta Peter, hogy tudni fogom, merre menjek. Az eddig fel sem tűnt, mekkora ez a ház, és hogy mennyire gyönyörű, de most sem tudtam pár másodpercnél tovább ezzel foglalkozni. Ugyanis a villa falának dőlve ott állt...