Másnap 9 körül ébredtem. Bill karja továbbra is a derakmon pihent, mintha egész éjjel meg sem mozdultunk volna. Illetve a különbség annyi volt, hogy a kezem az ő kezébe kulcsolódott. A felismeréstől kicsit megijedtem, így gyorsan elkaptam a kezemet.

- Jó reggelt – mormogta. – Ahhoz képest, hogy azt mondtad, nem tudsz elaludni, elég hamar sikerült – mondta nevetve, de továbbra sem engedett el.
- Ne haragudj – motyogtam, majd felé fordultam, ezzel pedig Bill is elvette rólam a karját. – Te meddig voltál fent?
- Én majdnem végignéztem, de aztán engem is elnyomott az álom. Bocsi, hogy itt aludtam, nem volt erőm átmenni a saját szobámba.
- Semmi baj – mosolyogtam. – Nem vagy éhes? Összeüthetnénk valami reggelit.
- Szuper ötlet.

Éppen készültünk volna kimászni az ágyból, amikor a szobám ajtaja kinyílt. Egy újabb tudnivaló az idősebbik Kaulitzról: úgy fest, a kopogás sem az erőssége.

- Bocs, hogy így rád török, csak azt akartam kérdezni, nem tudod-e esetleg... Ó. Úgy látom, nagyon is tudod, merre van Bill. Igazán sajnálom, hogy megzavartam ezt az édes kis légyottot – most az én szobám ajtaja vágódott be nagy csattanás kíséretében.
- Szerintem el kellene gondolkodnotok rajta, hogy az ajtókat lecserélitek valami strapabíróbb anyagra, ha gyakran csinálja ezt...
- Én tényleg nem értem, mi a franc ütött belé. Megyek, megkeresem. Lent találkozunk – majd Bill testvére után sietett.

Gondoltam, adok nekik egy kis időt. Bevettem magam a fürdőbe, és elvégeztem a szokásos reggeli rutinműveleteket, közben pedig azon gondolkodtam, mi baja lehet Tomnak. Ha nem róla lenne szó, esetleg azt hinném, féltékeny. De róla van szó...

Átöltöztem, majd lementem a konyhába, ahol pechemre Bill nem volt ott, csak a gorombább verziója, akinek, az előző jelenetből kiindulva, ma sincs jó kedve.

- Bill? – kérdeztem, majd elkezdtem előkészíteni a reggelit.
- A teraszon van. Cigizik. Néhány percet csak kibírsz nélküle, nem igaz?
- Mi bajod van?
- Hogy mi bajom van? Az ég adta világon semmi, Allie.
- Az zavar, hogy reggel a szobámban találtad?
- Na ne röhögtess – ejtett el egy gúnyos kacajt. – Magasról teszek rá, hogy az öcsém éppen kinek az ágyában tölti az éjszakát. De...
- Remek – vágtam közbe. – Akkor ha elmúlt a migréned, ami megjegyzem, nem csak téged kínzott, igazán elárulhatnád, hogy miért rángattál ide, mert komolyan kezd elfogyni a türelmem...
- Valóban? Én meg úgy látom, marad még abból a türelemből, ha Bill egy-két éjszakát a te társaságodban tölt. Legyen szép napotok – vigyorgott gúnyosan, majd felvette kocsikulcsát a konyhapultról, és egyszerűen ott hagyott.

Bár még egy teljes napja sincs, hogy megérkeztem, kezdett nagyon elegem lenni. Ha lett volna elég erőm, a reggeli készítése helyett inkább összepakoltam volna a cuccomat, és meg sem álltam volna a reptérig. De nem tudtam ezt tenni. Nem akartam itt hagyni Billt, hiszen vele olyan egyszerű minden, még azt is elfelejtem, miért vagyok itt. Nem mintha tudnám a pontos okát. És nem akartam itt hagyni Tomot sem. Hogy miért? Mert egy országos idióta vagyok. De ha bajban van, és segítségre van szüksége, nem mehetek el. Ezen kívül pedig, bármekkora bunkó seggfej is, a közelében akarok lenni. Hogy is tartja a mondás? A jó lányok mindig a rosszfiúkra buknak, igaz?

- Hmm, micsoda illatok. Mi készül? – észre sem vettem, hogy Bill bejött a teraszról.
- Csak egyszerű melegszendvics. Nem tudtam, mit ennél, remélem, szereted.
- Hát hogyne – mosolygott.

Miután elkészültem a szendvicsekkel, kiültünk az étkezőbe megreggelizni, utána pedig a teraszon kávéztunk, miközben Bill elszívott egy újabb szál cigit.

- Mi a programod mára? – furcsán néztem rá. – Aha, szóval ez elég hülye kérdés volt.
- Hát, kicsit – nevettünk mindketten. – De egyébként arra gondoltam, körbenézek egy kicsit Berlinben. Gondolom, te elfoglalt vagy, a banda, ilyesmik...
- Pont ráérek ma, szívesen körbevezetlek. Megmutatom a kedvenc helyeimet, és jaj, van egy nagyon jó kis étterem is a városban, beülhetnénk oda. A tulaj ismer, úgyhogy ülhetünk a legjobb asztalhoz, ez a kedvencem az egészben.
- A tulaj ismer? Bill Kaulitz, téged mindenki ismer – nevettem.
- Persze, igen. Tudod, hogy értem. Akkor indulás készülni!

Nagyjából 11 után kicsivel indultunk el, mondanom sem kell, hogy nem rám kellett várni. Bill még útközben, a visszapillantóban is a haját igazgatta, majd végre elhitte, hogy semmi baj nincs vele, egy tincs sem áll ki sehol. Szépen körbejártuk a várost, megnéztük a Berlini Dómot, a Fernsehturmot, ami Európa legmagasabb kilátója, ide fel is mentünk. Csodálatos volt, ahogy a magasból tárult elénk a német főváros. Bill folyamatosan beszélt, és különböző hangyányi alakzatokra mutogatott, hogy azok mennyire jó helyek. Ezután a Gendarmenmarkt-ra mentünk, itt volt Bill kedvenc étterme is, ahol tényleg a legjobb asztalt kaptuk.

- Hogy tetszik a város? – kérdezte.
- Csodálatos. A tv-torony a kedvencem, annyira szép volt onnan fentről minden.
- Sikerült választani? – a pincérnő szakított minket félbe. Kérdését egyértelműen Billnek szegezte, miután tetőtől talpig végigmérte.
- Igen, egy vegatálat szeretnék.
- Szóval a szokásos – bájolgott rá a lány. – És a... barátnődnek?
- Oh, csak barátok vagyunk – akaratlanul is elmosolyodtam.
- Elnézést. Tehát, mit hozhatok?
- Én rántott sajtot szeretnék rizzsel és tartárral.
- Inni hozhatok valamit?
- Én egy mentes ásványvizet szeretnék – válaszolta Bill.
- Az tökéletes lesz nekem is – mondtam, továbbra is mosolyogva.
- Köszönöm, azonnal hozom – majd a folyamatosan vigyorgó lányka végre otthagyott minket.
- Min mosolyogsz? – fürkészett Bill kíváncsian.
- Semmin, csak... Olyan jó volt azt hallani tőled, hogy barátok vagyunk.
- Igen, Allie, azok vagyunk. Nagyon jó barátok.

Az ebéd (vagy vacsora, nem is tudom pontosan) ebben a kellemes hangulatban telt. Voltak további terveink is, de annyira teleettük magunkat, hogy mozdulni sem volt kedvünk, így abban maradtunk, hazamegyünk és megnézünk valami filmet, ezúttal viszont a moziteremben.

A baj csak annyi volt, hogy lakik itt valaki, aki mindig tudja, hogyan rontsa el az ember kedvét.

- Na, kiromantikáztátok magatokat? – kérdezte ugyanabban a gúnyos stílusban, ahogyan reggel is beszélt.
- Parancsolsz? – néztem rá értetlenül.
- Ne szórakozz már, minden Bill Kaulitz-cal és titokzatos barátnőjével van tele, ahogyan Berlin utcáin andalognak.
- Te teljesen meghülyültél.
- Aha, bizonyára igazad van. Ne várjatok meg a vacsorával, Riával töltöm az estét – közölte, majd kiment az ebédlőből, az Audi motorja pedig felbőgött, és Tom már sehol nem volt.

Az utolsó mondata annyira szíven ütött, hogy gyakorlatilag megmozdulni sem tudtam. Tehát még mindig együtt vannak... Annyira megalázva éreztem magam, mint még soha. Iderángat, holott van neki testvére, vannak barátai, és ezekszerint van barátnője is, akik segíthetnének neki a problémái megoldásában. Amióta itt vagyok, egy kedves mondata sem volt hozzám, igazából minden egyes szavával csak bántott, de ez... Nem akartam itt lenni, legszívesebben elbújtam volna egy sötét sarokba sírni.

- Melyik film legyen? – törte meg Bill a csendet.
- Öhm, Bill, ne haragudj, de az a helyzet, hogy hirtelen nagyon rámtört a fáradtság... Szerintem még a repülőutat sem pihentem ki, és ez a mai nap is elég hosszú volt, úgyhogy...
- Allie, semmi baj. Majd bepótoljuk – mosolygott kedvesen.
- Ne haragudj. Jó éjszakát.

Felérve gyorsan átkaptam a pizsamámat, majd bebújtam az ágyba, és végre kitört belőlem a feszültség. Jó volt kicsit egyedül lenni. Álomba sírtam magam, bár fogalmam sincs, hány óra lehetett, amikor elaludtam, talán 10. Éjfél körül felébredtem, és nevetséges, de teljesen kipihentek éreztem magam. Egy darabig próbálkoztam a visszaalvással, de esélytelen volt. A folyosó túloldaláról hallottam a TV hangját.

- Bejöhetek? – kopogtam, majd résnyire benyitottam.
- Persze, gyere csak. Éppen valami ócska horrort nézek, de ki is kapcsolom. Mihez lenne kedved?
- Hagyd csak. Legalább... addig sem gondolkodom.
- Nagyon megbántott? – kérdezte Bill. Ismeritek az érzést, amikor egy kedves szó, és ismét bőgni tudnál, igaz? De tartottam magam.
- Csak kicsit váratlanul ért, hogy még mindig együtt vannak.
- Nincsenek. Úgy értem, amennyire én tudom, miután... miután összevesztetek, Tom kidobta Riát. Nem is emlegette azóta, nem is értem, honnan jött ez most megint.
- Azta, ez a film végig ennyire undorító? – próbáltam nem foglalkozni azzal, amit mondott, de az agyam végig csak ezen pörgött.

Bill már aludt, én pedig továbbra is valami filmet bámultam, ami a lejátszási listában az „ócska horror” után következett, de egyáltalán nem tudtam figyelni.

Hajnalban arra eszméltem, hogy a folyosó túloldalán bevágódott egy ajtó, vélhetően az enyém, majd nem sokkal később a szomszédos szoba ajtaja is ugyanekkorát csattant. Komolyan nem ismeri a kilincs fogalmát? Ekkor esett le, hogy most én aludtam el Billnél, aki egyébként nem kelt fel a zajokra. Könnyen lehet, hogy már hozzá volt szokva. Elgondolkodtam rajta, hogy visszamegyek a szobámba, de nem volt erőm. Egy darabig még járt az agyam, aztán elnyomott az álom.