Egy hét telt el azóta, a napjaim nagy részét Billel töltöttem. Volt, hogy próbálniuk kellett a bandával, ilyenkor felfedeztem Berlin még nem látott részeit, amiből volt néhány, illetve találkoztam az egyik lánnyal, akit még tavaly, a gyakorlatom alatt ismertem meg. Beültünk egy nagyon kellemes hangulatú bárba, és kiveséztük az elmúlt egy évet.

Továbbra sem tudom, hogy Tom miért rángatott ide, de már kezd nagyon betelni a pohár. Viszont megkérdezni sem volt alkalmam tőle, ugyanis az elmúlt egy hétben mindössze egyszer láttam, akkor is csak felviharzott valamiért az emeletre, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Billel majdnem minden este filmeztünk, és majdnem minden este együtt aludtunk el. Összesen egyszer voltam egyedül, amikor éjszakába nyúlóan próbáltak. Eleinte nem láttam ebben az egészben semmi furcsát, otthon is vannak fiú barátaim, és velük is megesett már, hogy egy ágyban aludtunk. De aznap éjjel, amikor egyedül voltam, volt alkalmam átgondolni ezt az egészet, és rájöttem, hogy abban a pillanatban nagyon hiányzott, és nagyon vágytam arra, hogy mellettem legyen, a vállára hajthassam a fejem, és úgy nézzünk valami filmet. Azt vettem észre magamon, hogy jóformán már nem is Tom, és az ő állítólagos problémája miatt vagyok itt, hanem Bill miatt. Szinte még örültem is annak, hogy Tom húzza ezt az egészet, mert így több időt tölthettem a testvérével, és amíg nem mondja el, hogy mi is a helyzet, addig még biztosan itt maradok. Borzasztóan zavart ez az egész, magamnak sem igazán akartam beismerni, de talán Bill nem közömbös számomra, és valamiért azt érzem, vagy csak azt akarom érezni, hogy mindez fordítva is így van.

A telefonom egyre erősödő csörgése zökkentett ki a gondolatmenetemből.

- Mit csinálsz, ugye nem unatkozol? – szólt bele Bill azonnal. Most is próbálnak a bandával.
- Nem, elvagyok. Nemrég értem haza, vettem magamnak pár új ruhát.
- Remélem, van közte valami bulis is.
- Bulis?!
- Igen, egy régi barátunk, Andreas telefonált nemrég, most nyitott egy szórakozóhelyet Berlin központjában, és mindannyiunkat meghívott az esti bulira.
- Engem is? – kicsit meglepődtem, nem is találkoztam még a sráccal.
- Persze, hogy téged is. Szóval, van mit felvenned?
- Nem igazán. Mennyire kellene kiöltözni?
- Bill, megtennéd, hogy leszállsz arról a rohadt telefonról, és csatlakozol az együttesedhez, hogy esetleg még ma befejezhessük a próbát? – a háttérből hallottam az ismerős hangot.
- Hallom, ma is jó kedve van... Menj csak, ha hazaértél, beszélünk.
- Ötre ott vagyok, legyél kész, elmegyünk venni valamit estére.

Ahogyan Bill kérte, ötre elkészültem, a kapuban vártam, majd amikor megérkezett, beszálltam mellé a kocsiba, és már indultunk is tovább.

- Szóval, hiányoztam? – kérdezte, majd villantott egy édes vigyort. Hirtelen nem tudtam mit mondani, mégsem vághattam rá egyből, hogy igen, az kicsit feltűnő lett volna.
- Természetesen, a nap minden egyes percében – vicceltem el a dolgot. Pedig egyébként igaz volt.
- Örömmel hallom – kacsintott.

Az alapján, amit a kocsiból láttam, Billnek sikerült egy igencsak puccos bolt előtt leparkolnia. Majd amikor kiszálltunk, és megláttam, hol is vagyunk, kicsit kellemetlenül éreztem magam. Ugyanis Bill a Dolce & Gabbana előtt állt meg.

- Bill, nézd, tudom, hogy neked ez természetes, de nekem valószínűleg akkor sem lenne elég pénzem egy ilyen ruhára, ha egy évig megállás nélkül dolgoznék.
- Úgy gondoltam, én fizetek.
- Hogy micsoda? Nem, az kizárt, Bill! Komolyan, nem! – elment az esze? Hogy vehetne nekem ennyi pénzért bármit is?
- Allie, nem akarom, hogy ez most csúnyán hangozzon, de tudod, hogy megtehetem.
- Tudom, Bill, de nem szeretném. Mindig büszke voltam arra, hogy meg tudok állni a saját lábamon. Nem fogadhatok el ekkora ajándékot, még akkor sem, ha tudom, hogy neked ez szinte meg sem kottyan.
- De Allie...
- Nem. Bill, kérlek. Megmutatom, hol vásároltam ma, segíthetsz kiválasztani a ruhát. Na?
- Ez egyébként sem volt kérdés – fintorgott.
- Akkor mehetünk?
- Lehet neked ellenállni?

Amikor beparkoltunk egy átlagos bevásárlóközpont átlagos parkolójába, már éreztem, hogy Bill nincs elragadtatva a szituációtól, de nem adott hangot nemtetszésének. Egy szó nélkül követett, majd kiválasztottunk öt ruhát. Az első egy tengerkék, lenge maxi volt, ebbe már délelőtt beleszerettem, de nem gondoltam volna, hogy szükségem lehet bármi hasonló darabra. Belebújtam, és kimentem, hogy megmutassam Billnek.

- Ez nagyon szép. Lenne. Ha tengerpartra készülnénk. Következő!
- Oké, nem gondoltam volna, hogy ilyen kritikus leszel.
- Ismersz. Amúgy sem kellene elrejteni az alakodat ebbe a... zsákba.
- Ez nem egy zsák, de rendben, mutatom a következőt.

A következő darabot is én választottam, egy átlagos, fekete kisruha volt.

- Unalmas és túl hivatalos. Következő!

Hivatalos... a kis fekete mióta hivatalos? Biztos, hogy most jöttem Billel először és utoljára vásárolni. A következő ruhát ő választotta, meg sem néztem, csak hagytam, hogy beakassza a próbafülkébe. Ez is fekete volt, felső része passzos, kövekkel volt kirakva, a szoknyarész olyan volt, mintha tollakból lett volna összedolgozva, elöl pedig egészen combközépig fel volt hasítva. Ő a kék maxit tengerpartra tudta volna elképzelni, én ezt az izét bolondok napjára. Eszem ágában nem volt belebújni.

A negyedik ruhát szintén ő választotta. Teteje egyszerű volt: passzos, fekete, pántnélküli, szív alakú dekoltázzsal; alja a testtől elálló, törtfehér tüll. Nagyjából térdig érhetett, talán nagyon picivel feljebb.

- Nos? – kérdeztem, mert a stylistom éppen elkezdett magának egy 935. napszemüveget nézegetni.
- Azt a büdös... – nem mondom, nagyon is jól esett a reakciója, egy idő után viszont, amikor már legalább ötödjére pásztázott végig tetőtől talpig, kezdett kicsit zavarba hozni.
- Bill...?
- Ne haragudj, de egyszerűen... – közelebb lépett és mélyen a szemembe nézett. – Gyönyörű vagy.
- K... köszönöm – teljesen elvesztem abban a barna szempárban. – Akkor megyek, és visszaöltözöm, még el is kell készülnünk estig.

Nekidőltem a próbafülke hideg falának és megpróbáltam összeszedni magam. Ez egész egyszerűen nem történhet meg. Ennek egész egyszerűen nem szabad megtörténnie. Nem érezhetek iránta többet, nem ronhatom el azt a barátságot, ami kialakult köztünk. Mély levegőt vettem, átkaptam a ruháimat, és kimentem a fülkéből. Már felkészültem rá, hogy az előző, kissé érdekes jelenet után újra a szemébe kell néznem, de nem volt sehol. Ebben a percben megrezzent a mobilom.

„Lejöttem cigizni, a kocsinál várlak.”

Úgy látszik, nem bírja a vásárlást, legalábbis akkor nem, ha nem neki kell venni valamit, vagy nem abban a boltban, ahol ő szeretne százezreket költeni egy darab rongyra. Kifizettem a ruhámat, majd amíg leértem a parkolóba, már el is terveztem, hogy azzal az aranyszínű magassarkúval fogom felvenni, amit fene tudja, minek vettem meg, és még inkább fene tudja, minek hoztam el. De most határozottan jól jött.

Mivel a vásárlás kicsit elhúzódott, 7 körül értünk haza, úgyhogy egyből fel is mentünk készülődni, mivel Andreas 9-re kocsit küld értünk.

Hálát adtam az égnek, amikor beléptem a szobámba, most aztán tényleg nagyon örültem, hogy egyedül lehettem egy kicsit. Vagyis nagyon örültem volna, ha valóban egyedül lettem volna.

- Eltévedtél? – kérdeztem kicsit meglepetten.
- Beszélni szeretnék veled...
- Nocsak, elmondod végre, hogy minek rángattál ide?
- Hogy mi? Ja, nem. Annak még nincs itt az ideje.
- Tom, ne szórakozz velem tovább. Több, mint egy hete vagyok itt, és egy hete várok egy nyamvadt magyarázatra. Szerinted ez normális? Szerinted ez az egész normális?
- Még pont te kérdezed, hogy mi a normális? – egészen eddig normálisan, már-már mondhatni kedvesen viselkedett, de éreztem, hogy a beszélgetés ezen szakaszától visszatér korábbi stílusához.
- Miről beszélsz?
- Szerinted az mennyire számít -a te szavaiddal élve- normális dolognak, hogy amióta itt vagy, mást sem csinálsz, mint az öcsémmel enyelegsz?!
- Neked komolyan elment az eszed. Egyrészt nem enyelgek az öcséddel. Semmi nincs köztünk Billel, de ha lenne sem tartoznék neked magyarázattal. Másrészt pedig mit kellene csinálnom? Itthon sem vagy, esélyem sincs beszélni veled, pedig hidd el, nagyon szeretném tudni, hogy mi a szarért ráncigáltál ide. És előbb-utóbb el fog fogyni a türelmem, Tom.
- Maximum akkor fog elfogni a türelmed, ha Billnek nem lesz rád ideje. Nyugodtan valld be, hogy ő az egyetlen dolog, ami miatt még itt vagy! – emelte meg a hangját.
- Tudod mit, Tom? Lehet, hogy ő az oka annak, hogy nem szálltam fel napokkal ezelőtt egy Rómába tartó gépre. Mert te az ég adta világon semmit nem teszel azért, hogy itt maradjak.
- És hogy képzeled el ezt az egészet, mit kellene tennem úgy mégis? – már kiabált.
- Nevetséges, amit csinálsz... Most pedig örülnék, ha lennél kedves és kimennél ebből a szobából, ugyanis, ha jól tudom, 9-kor indulunk, és feltételezem, te sem akarsz elkésni a barátod megnyitójáról.
- Ja... – majd kiment. És becsukta az ajtót! Nem becsapta, becsukta. Felírom a naptárba.

Néhány perccel később kopogtak.

- Mit akarsz? – förmedtem rá. Nem volt kedvem folytatni a beszélgetést.
- Bejöhetek?
- Persze! Ne haragudj, azt hittem, Tom jött vissza...
- Hallottam, hogy itt járt. Megbántott?
- Nem, csak felidegesített... Így viselkedik, és még csodálkozik, hogy te vagy az oka annak, hogy még mindig itt vagyok, holott...
- Várj! Én vagyok az oka annak, hogy itt vagy? – halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Mármint úgy értem... – oh, basszus. – Igen. Te vagy az oka. Mi más lenne? Kezdem azt gondolni, hogy nem is történt vele semmi. Mindegy. Készülnünk kellene, nem?
- Ööö... öm, igen, persze. Megyek is, nem zavarlak.
- Bill?
- Igen?
- Mi az a zacskó a kezedben?
- Ja, igen, de hülye vagyok – nevetett zavartan. – Igazából azért jöttem, hogy ezt odaadjam. A boltból kifelé menet láttam meg, és arra gondoltam, menne a ma esti ruhádhoz.

Belenyúltam a papírtáskába, majd kivettem egy nagyon édes, törtfehér clutch-ot. Közepén, egy sorban arany szegecsek díszítették. Nemcsak a ruhámhoz passzolt tökéletesen, de a cipőhöz is, amivel terveztem felvenni.

- Istenem, nagyon köszönöm, Bill! Annyira figyelmes vagy – odaléptem hozzá és átöleltem. Megrémisztett, hogy mennyire jól esett az a néhány pillanat, amíg a karjaiban tartott.
- Örülök, hogy örülsz – majd egy puszit nyomott az arcomra. – Na készülj, nehogy elkéssünk.
- Ha már itt tartunk, neked sem ártana belehúzni – nevettem.

Elmentem gyorsan zuhanyozni, majd elkezdtem sminkelni. Eleinte füstös szemeket képzeltem el, de aztán arra jutottam, valami szolidabb, nude smink megfelelőbb lesz, maga a ruha és a kiegészítők is elég feltűnőek. Cicás tusvonalat húztam a felső szemhéjamra, majd kihúztam az alsót is, amit utána elsatíroztam. Kifestettem a pilláimat, amikkel szerencsém van, mert alapból is igen hosszúak, megfelelő mennyiségű szempillaspirállal pedig olyan hatást kelt, mintha műszempillát viselnék. Az egész sminket egy babarózsaszín rúzzsal dobtam fel.

Hajamat kiengedtem, majd loknikat készítettem. Ezek után pedig már csak a ruha volt hátra. Gyorsan felkaptam, 9 óra előtt néhány perccel pedig már a lépcsőn sétáltam lefelé. Bill és Tom is az ebédlőben voltak, mindketten szemtelenül jól néztek ki. Tom fekete farmert viselt egy egyszerű, fehér, passzos hosszúujjúval, ami kiemelte izmos karjait és vállát. Fején most csak egy kendő volt. Bill szintén fekete nadrágban volt, amihez fekete, szegecses bőrdzsekit választott. Alatta fehér pólót viselt ő is.