„And who do you think you are? Running around leaving scars, collecting your jar of hearts, and tearing love apart. You're gonna catch a cold from the ice inside your soul. Don't come back for me. Who do you think you are?”
                                                         ~ Christina Perri – Jar of Hearts

Öt nap telt el, én pedig továbbra is abban az olcsó, külvárosi motelszobában laktam, amire még futotta a pénzemből. Fogalmam sincs, miért nem mentem egyből haza, talán csak nem volt hozzá erőm. Talán kellett ez az öt nap, hogy elgondolkodhassak, hogy mérlegelhessem a dolgokat, hogy számba vegyem annak lehetőségét, hogy meghallgassam a fiúkat. Átgondoltam mindent, nem is egyszer, a vége mégis az lett, hogy éppen most kattintottam a „Buy” szócskára egy online repjegyrendelős oldalon.

Miután Tom -egyik heves vitánk közben- odavetette, hogy az elejétől fogva hazudott, és igazából nincs is semmi oka annak, hogy iderángatott Németországba, összepakoltam a cuccaimat, és egyből eljöttem. Nem hallgattam meg őt, nem érdekelt a magyarázkodása. Milyen okból kifolyólag teheti meg ezt egy ember a másikkal? Ugyanúgy játszadozott velem, ahogyan egy évvel ezelőtt tette. Ugyanúgy hazudott most is, ahogyan akkor. Egy dolgot biztosan megtanultam: Tom Kaulitzban soha, de soha nem fogok megbízni, soha egy szavát sem fogom elhinni.

Borzasztóan fájt az egész. Soha, egy szóval sem ártottam neki, nem bántottam őt, mégis mindössze néhány gúnyos mondatot és pár megvető pillantást kaptam tőle, míg náluk laktam. Néha arra gondoltam, talán féltékeny lehet a barátságra, ami kialakult öccse és köztem, de aztán ezeket a gondolatokat mindig elhessegettem, lévén, hogy Tom Kaulitzról van szó, ő pedig nem lehet féltékeny. Mára már rájöttem, ennek mindössze egy, nagyon egyszerű oka van: nincsenek érzései.

És ha már az előbb Billnél és a barátságunknál tartottam... Ő hogy tehette ezt velem? Hogy verhetett át ugyanúgy, mint a testvére? Tavaly elnéztem neki, tényleg nem haragudtam rá, hiszen -bár beletelt egy kis időbe, de- megértettem, hogy nem támadhatja hátba ikrét. Most viszont egészen nyugodtan elmondhatta volna, hogy ismét csak Tom játékának része voltam.

Hirtelen nem is tudtam eldönteni, melyiküktől fájt jobban ez az egész, melyikükben csalódtam nagyobbat. Bill tényleg a barátom lett, és nyilvánvalóan elkezdtem érezni iránta többet is. Rengeteg időt töltöttünk együtt, rengeteget meséltem neki magamról, amerikai és római életemről egyaránt, a családomról, a barátaimról, egyszóval tényleg mindenről. Ő pedig ugyanúgy játszott velem, ahogy bátyja. Nem tudom, hogy a barátsága igazi volt-e. Nem tudom, hogy az érzései (amikről csak feltételeztem, hogy léteztek, de cselekedetei nagyon is ezt mutatták) igaziak voltak-e, nem tudom azt sem, hogy kimondott szavai igaziak voltak-e. Hatalmas gombóc volt a torkomban, ha erre gondoltam.

Tom pedig... Egyszerűen csak megszűnt létezni számomra.

Ahogyan ezeket újra és újra átgondoltam, már a reptéren ültem, várva, hogy lassan felszállhassak a gépre, ami hazavisz Rómába, visszavisz a normális életemhez, amit két hete egy hazug ember telefonhívása miatt hagytam magam mögött.

Miközben hibáztattam Billt is, Tomot is, talán még az előttem elsétáló boldog párt is, rájöttem még valamire. Én éppen annyira hibás voltam, mint ők. Egyszerűen csak nemet kellett volna mondanom Tomnak, nem szabadott volna, hogy a szívemre hallgassak az eszem helyett. Azt szokták csak átverni, aki hagyja magát, nem igaz?

Már éppen készültem volna elindulni a megfelelő kapuhoz, amikor valami olyan történt, amire még csak gondolni sem szerettem volna...