Már éppen készültem volna elindulni a megfelelő kapuhoz, amikor valami olyan történt, amire még csak gondolni sem szerettem volna...

A hangosbemondón keresztül tudatták az utazóközönséggel, hogy a 09:13-kor induló járatot törölték. Az én járatomat törölték! Mondanom sem kell, ma már nem indul több gép Rómába, de a repülőjegy díjmentesen áttehető, stb, stb. Mindez a legkevésbé sem érdekelt, semmi mást nem akartam, csak magam mögött hagyni Berlint, és végre a saját ágyamban hajtani álomra a fejemet. Miért is lett volna mindez annyira könnyű, mint amilyennek tűnik?! Ismerős kiáltást hallottam a hátam mögül.

- Allie, hála Istennek! Azt hittem, mire ideérek, már túl késő lesz. Dugó volt a városban, pedig már korábban is itt lettem volna – bár éppen haragudtam rá, nem tudtam nem mosolyogni azon, mennyit beszél most is.
- Nem sokon múlt volna... De törölték a járatomat.
- Micsoda szerencse! – lelkendezett Bill. Eltévedtem volna? Amennyire én tudom, átvert.
- Mit keresel itt egyébként?
- Reméltem, hogy meg tudlak állítani. Nem akartam, hogy anélkül menj el, hogy tisztáznánk a helyzetet.
- Honnan tudod, hogy el akartam menni?
- Lehetséges, hogy megkértem valakit, szóljon, ha foglalás érkezik a nevedben... – húzta el a száját. Hihetetlen.
- Bill...
- Kérlek, Allie, csak hallgass meg. Kérlek!
- Tíz percet kapsz. Maximum.
- Az elég is lesz! De nem hinném, hogy ez lenne a legalkalmasabb hely erre a beszélgetésre.
- Ebben egyetértek.
- Mit szólnál, ha beülnénk a kedvenc éttermünkbe? Tudod, itt van a közelben.
- Bill, ne haragudj, de szerintem egy étterem sem éppen ideális helyszín...
- Igazad van. Menjünk hozzánk.
- Öm...
- Nincs otthon – válaszolt Bill a kimondatlan kérdésemre. Most először elmosolyodtam. Nem azért, mert Tom nem volt otthon, de ahogy Bill kitalálta a gondolataimat, felcsillant a remény, hogy barátságunk talán mégis igazi volt.

Ahogy a parkoló felé igyekeztünk, elhaladtunk egy újságárus előtt, ahol az egyik napilap címlapjáról ismerős arc nézett vissza rám. Megálltam a bolt előtt.

- Oh, franc – mondta Bill, majd az ablakhoz sietett. – Az összeset kérem abból a napilapból. Ha van olyan, ami nincs kirakva, azt is – az eladó és én is értetlenül meredtünk rá.

Kezében egy köteg újsággal vette célba ismét a parkolót.

Már az út felénél jártunk. Nem szóltunk egymáshoz. Úgy döntöttem, megtöröm a csendet.

- Mi volt ez az előbb az újságosnál?
- Semmiség.
- Semmiség? Bill, az neked semmiség, hogy meglátod a bátyádat egy napilap címlapján, majd felvásárolod az összes darabot? Gondolom, nem a házat akarjátok kitapétázni vele – bár Tomból kiindulva az sem lett volna meglepő, jól tudjuk, hogy legjobb barátja az egoja – tettem hozzá már csak magamban.
- Nézd, Allie...
- Nem, Bill. Elegem volt a hazugságokból – mondtam, mielőtt még elkezdhetett volna magyarázkodni.
- Igazad van. Ha hazaértünk, részletesen elmesélem neked az elmúlt öt napot.

Leparkoltunk a már jól ismert ház előtt. Elég furcsa érzés kerített hatalmába. Két héttel ezelőtt idegenként érkeztem ide. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ennyi minden történik majd. Azt hittem, Tom elmondja, mi történt, én pedig megpróbálok segíteni neki, esetleg meg is oldjuk a problémát. Álmomban sem gondoltam volna, hogy átver, és feleslegesen rángat ide. Néhányszor ugyan átfutott az agyamon, de mindig elhessegettem a gondolatot, mondván, ilyet nem tehet. Most épp annyira idegennek éreztem magam, mint amikor két héttel ezelőtt ugyanígy kiszálltam egy autóból a hatalmas udvarban.

Ahogy beértünk, Bill letette az újságokat a konyhapultra. Három ugyanilyen köteg mellé. Oké, mi a szar történik itt?

- Bill?
- Igen?
- Elárulnád, hogy miért vásárolod fel az összes példányt ebből –mutattam a pultra-, ami megtalálható Berlinben?
- Bár ez lenne az összes...
- Szóval? – sürgettem.
- Látod ezt itt? – mutatott most ő a pultra. – Ennyivel kevesebben tudják elolvasni.
- Elolvasni mit?
- Allie, ez... – nem vártam meg, hogy befejezze, odasétáltam a pulthoz és felcsaptam az egyik újságot.

Bill megkísérelte kirángatni a kezemből, de gondolom, belátta, hogy felesleges lenne ezt tennie, hiszen volt még azon a konyhapulton legalább száz példány.

Bajban a Tokio Hotel! Tom Kaulitz botránya – képekkel
16-án, este 10 óra után érkezett meg Berlin egyik klubjába Tom Kaulitz (23), a Tokio Hotel gitárosa. Erősen illuminált volt, ám ez nem tartotta vissza néhány további koktél elfogyasztásától. Este 11 óra után egy fiatal nő, Beatrice (20) sikoltozásától vált hangossá a hely. Elmondása szerint Tom Kaulitz erőszakosan viselkedett vele, majd meg is ütötte. Egyelőre a Tokio Hotel tagjai és menedzsere sem kívánta kommentálni az ügyet. Hogy ez milyen hatással lesz a visszatérésén dolgozó együttesre, az majd a jövőben elválik, az idősebbik Kaulitz ügyével addig is a rendőrség hivatott foglalkozni.

- Hát, legalább már tényleg bajban van – mondtam, majd letettem az újságot, és elindultam a teraszra. Szükségem volt egy kis friss levegőre, félúton azonban megtorpantam. Bill azt mondta, Tom nincs itthon. „...az idősebbik Kaulitz ügyével addig is a rendőrség hivatott foglalkozni.”

- Bill? – nem számítottam rá, hogy rémülettel teli lesz a hangom.
- Mondd, Allie.
- Hol van Tom?
- Egy szállodában. Nem akarta, hogy a fotósok és a riporterek ennél a háznál nyüzsögjenek állandóan.
- Ez azért kedves tőle – fújtam ki lassan a levegőt. Nincs börtönben.
- Igen, az – értett egyet Bill.
- Egyébként...
- Nem, nem igaz – válaszolt Bill ismét a kimondatlan kérdésemre. – Nem bántotta a lányt, de egyelőre nincs semmink, amivel ezt bizonyíthatnánk.
- Te is ott voltál?
- Nem.
- Akkor honnan tudod, hogy így van?
- Tom ezt mondta.
- Ó, értem, az úgy mindjárt más – mondtam gúnyosan.
- Allie, tudom, hogy volt egy kis... nézeteltérésetek. De ő a bátyám. Tudom, hogy soha nem verne át.
- Valószínűleg igazad van. És hogy őszinte legyek, ezért nagyon irigyellek. Szerintem az egész világon te vagy az egyetlen ember, aki elhiheti azt, amit Tom mond neki...
- Allie...
- Tudok segíteni? – kérdeztem hirtelen, szinte magamat is meglepve
- Hogy érted ezt?
- Jogot tanulok – mondtam halkan. Komolyan felajánlottam a segítségemet, azok után, ami történt?
- Milyen igaz! Nem is tudom, szereztünk neki ügyvédet, aki állítólag nagyon érti a munkáját, amire különösen nagy szüksége van most. Lehet, jobb ez így, jobb, ha olyan valaki képviseli, aki teljesen közömbös iránta. Ne vedd rossz néven...
- Nem, teljesen igazad van. Képviselni egyébként sem tudnám még, nem diplomáztam le. De ha az ügyvéd valamivel nem boldogulna, szóljatok.
- Megölelhetlek? – kicsit meglepett, de újabb mosolyra húzódott a szám.
- Ezt általában nem szoktad megkérdezni.
- Általában nem azért találkozunk, hogy félreértéseket tisztázzunk – mondta, miközben már úgy szorított magához, mintha legalább egy éve nem látott volna.

- Ha már itt tartunk... – majdnem sikerült elfelejtenem, hogy haragszom rá. Majdnem.
- Tartozom egy kis magyarázattal, igaz? – mosolygott továbbra is. Most vajon minek örül?
- Mondhatjuk így is.
- Nem is tudom, hol kezdjem...
- Mondjuk ott, hogy miért vertél át te is. Bill, én megbíztam benned! Igaz volt bármi abból, amit tettél, vagy amit mondtál? Vagy... amit mutattál?
- Hogyan? Nem, Allie, félreérted! Teljesen félreérted. Nem hazudtam neked. Soha. Semmiben.
- Tom azt mondta -még amikor felhívott-, közösen döntöttetek úgy, hogy engem hívtok segítségül. Ezen kívül pedig, amikor első nap nálad rákérdeztem, miért vagyok itt, te magad mondtad, hogy majd Tom elmondja.
- Igen, ezt mondtam. Mert arra kért, ha rákérdezel nálam, ennyit válaszoljak. Én tényleg azt hittem, hogy bajban van.
- Oké. Most már körülbelül semmit nem értek, Bill.

(Ajánlott zene: In Die Nacht ♥)

- Mielőtt idejöttél volna... vagyis miután összevesztetek... szóval a köztes időben... volt... volt néhány... balhéja – láttam rajta, nehezére esik, hogy erről beszéljen.
- Miféle balhéja?
- Minden éjjel részegen járta körbe Los Angeles szórakozóhelyeit. Nem egyszer kötött ki a rendőrségen, volt, hogy csak hangoskodás miatt vitték be, de volt, hogy verekedett is. Azt hittem, nem lehet ennél rosszabb. Úgy értem, nem tűnik akkora dolognak, de gondold el, milyen lehet az öccseként minden éjjel a rendőrség újabb és újabb hívásaira kelni, hogy menned kell az ittas, öntudatlan állapotban lévő testvéredért... – mindig is tudtam, hogy Bill mennyire szereti Tomot, pontosabban, hogy az ikrek mennyire szeretik egymást, de a fájdalom, amivel Bill hangja megtelt, kezdett számomra is elviselhetetlenné válni.
- Bill, ha nem szeretnél beszélni róla, megértem.
- Nem. Jogod van tudni mindent, az elejétől a végéig. Soha nem akartalak megbántani, és bármennyire is hihetetlen, tudom, hogy ő is így van ezzel;  és hogy ezt elhidd, nagyon is szükség van arra, hogy elmondjak neked mindent.
- Miért ennyire fontos neked, hogy mit gondolok róla?
- Mert Tom mindennél fontosabb nekem. És mert tudom, hogy érez irántad.
- Ja, azt én is... – nevettem gúnyosan.
- Nem, Allie, te nem tudod. Te nem ismerted őt korábban. Nem tudod, milyen, ha tényleg törődik valamivel. Valakivel. Nem tudod, milyen, ha valami bántja. Nem tudod, miért viselkedik úgy, ahogy. De én tudom.
- Folytasd – adtam meg magam.
- Szóval azt hittem, nem lehet rosszabb. Egyik éjjel jött az újabb hívás, ám akkor nem a rendőrségről. A kórházból – elcsuklott a hangja. – Drogozott. Majdnem túladagolta magát. Kész csoda, hogy nem lett belőle nagyobb baj – nem tudtam megszólalni. – Néhány napot bent kellett maradnia, beküldtek hozzá egy pszichológust is, mivel felmerült az öngyilkossági kísérlet gyanúja is. Természetesen esze ágában sem volt ezt tenni, minden csak egy féktelen buli hevében történt, de ez a szokásos eljárás ilyenkor.

- Ezután döntöttük el, hogy ha csak rövidebb időre is, de hazajövünk Németországba. Leültem beszélni vele. Megmondtam neki, hogy ez nem mehet így tovább. Nem teheti tönkre magát. Annyi embernek van szüksége rá... A családunknak, a barátainknak, a rajongóknak...  – és nekem is, gondoltam magamban. – Egészen addig fogalmam sem volt róla, mi bántja. Soha nem beszélt róla. Azokba a mámoros éjszakákba menekült, talán azért is, hogy ne kelljen ezen gondolkodnia, vagy ne kelljen erről beszélnie.
- És mit mondott, mi az oka?
- Te – összerezzentem. Nem csak azért, amit hallottam, hanem azért is, leginkább azért, akitől hallottam. Ugyanis kérdésemre a választ nem Bill adta meg, hanem valaki, aki sokkal jobban tudhatja. Valaki, aki mindezt átélte, valaki, akiről az előző hosszú percekben beszéltünk...