- Ezt hogy érted? – döbbenten néztem rá. Az nem lehet, hogy miattam csinálta mindazt a szörnyűséget, amit Bill az előző percekben elmesélt.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt négyszemközt folytatnánk – majd öccséhez fordult. – Bill, ha nem bánod, felmennék Allie-vel a szobámba.
- Csak nyugodtan, tesó – mosolygott kedvesen testvérére Bill.

Némán követtem Tomot, míg felértünk az emeletre. Ahogy beléptünk a szobájába, rájöttem, hogy én most vagyok először ebben a helységben. A szoba hatalmas volt, csak úgy, mint Billé, vagy mint az, amiben ideiglenesen én laktam. A képzeleteimben egyébként egészen máshogy nézett ki, valamiért (vajon miért) mindig is egy tipikus „kéjbarlangra” asszociáltam, de egészen más volt, és ez jó érzéssel töltött el. Uralkodó színei a sötétbarna és a fehér voltak. Tekintetemmel azonnal egy gitárt kezdtem keresni, és rögtön meg is találtam a szoba egyik sarkában. Épp az ágyat tanulmányoztam, erősen próbáltam nem elképzelni, miket csinált ott korábban Tom...

- Még kényelmesebb, mint amilyennek látszik – húzódott kaján vigyorra a szája, ahogy elsétált mellettem. Annyira tökéletes volt...

Leült az előbb említett ágy szélére, majd egy kézmozdulattal jelezte, kövessem, de én inkább egy gurulós széket választottam. Odahúztam az ágy elé és vele szemben foglaltam helyet.

- Hallgatlak – összeszedtem minden erőmet, hogy határozott hangon szólaljak meg.
- Nem is tudom, hol kezdjem...
- Úgy látom, ez egy ilyen Kaulitz-vonás. De akkor neked is azt javaslom, kezdd ott, hogy miért vertél át.
- Ez sokkal régebbre nyúlik vissza, Allie.
- Akkor kezdd sokkal régebbről. Kezdd, ahogy és amivel akarod, csak könyörgöm, Tom, ne húzzuk tovább. Válaszokra van szükségem, mielőtt még teljesen megbolondulnék ettől a helyzettől.
- Csak annyit kérek, hogy ne szakíts félbe. Biztos lesz, amivel nem értesz majd egyet, vagy amit nem hiszel majd el. Tudom, hogy lesz. Csak kérlek, ne szakíts félbe. Rendben? – korábban, vagyis amióta itt vagyok, soha nem hallottam még így beszélni. Hangjából eltűnt a jól megszokott gúny és düh, helyébe pedig megbánás és valami félelem-szerű költözött.
- Rendben – feleltem, majd felhúzott lábakkal vártam, hogy elkezdje.

- Amikor egy évvel ezelőtt jelentkeztél a versenyre, nem volt kérdés, hogy téged választunk. Bill és én is egyből éreztük, hogy különleges vagy. Ne kérdezd, miért, ezt az ember egyszerűen csak megérzi, pláne, ha egy zenész énekelni hall egy másikat. Gyönyörű volt a hangod, és ezen keresztül gyönyörűnek láttuk a lelkedet is. Alig vártam, hogy személyesen is találkozzunk veled, nagyon kíváncsiak voltunk rád. Aztán, mint ahogyan te is tudod, visszaléptünk ettől az egész vokalista-dologtól, és a találkozás helyett maradt a skypeolás. Már nem is emlékszem, miről beszéltünk először, annyira elvarázsoltál – nem akartam elhinni, hogy ilyeneket mond. Ő, Tom Kaulitz ilyeneket mond. Nekem. Imádtam a hangját, imádtam hallgatni, ahogy beszélt, és most hosszú percek óta csak hozzám beszélt. Ráadásul ilyeneket mondott. Annak ellenére, hogy éppen azt ecsetelte, miért vert át ismét, úgy éreztem, újra belészerettem.

- Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy azt várom, vége legyen a napnak, hazajöhessek és beszélhessek veled. Ott ültem – bökött a számítógépe felé –, ebben a székben, amiben most te is, és órákig csak beszélgettem veled. Ilyenkor minden megszűnt, csak te voltál. Csak te és én voltunk.

- Nem tudom, mikor kezdtem el többet érezni irántad, de nagyon... hát, beszartam az egésztől. Én még soha nem éreztem ezt, hiába voltam együtt Riával is huzamosabb ideig. Tudtam, hogy ő egy biztos pont, tudtam, hogy nem a pénzem miatt kellek neki, hiszen abban ő sem szenvedett hiányt. Ha kellett, felhívtam, ő pedig mindig jött. Jó volt vele a szex is, mindezek mellett miért kerestem volna minden éjjel valaki mást, ha tudtam, hogy van egy nő, aki ha füttyentek, ugrik? Ez most így elég gázul hangzik, vágom ... Megígérted, hogy nem szólsz közbe. – Már nyitottam a számat, hogy közöljem vele, nem gáznak, hanem undorítónak hangzik, de igaza volt. Nem szólok közbe. Így csak némán bólintottam és vártam, hogy folytassa.

- Szóval ez így gáz, de ez volt az igazság. Szakítani akartam vele, fel is hívtam ezzel a szándékkal, de aztán, amikor találkoztunk, megint beszartam. Annyi ideig voltam korábban egyedül, és annyira megszoktam már, hogy ő ott van mellettem. Biztos voltam benne, hogy a veled töltött idő jobb lenne, de azt is tudtam, fele annyiszor sem tudnánk találkozni, mint Riával. Úgyhogy hagytam az egészet. És ne hidd, hogy nem éreztem szarul magam, mert rohadtul nem így volt. Hányni tudtam volna magamtól, de gyáva voltam lépni.

- Amikor belinkelted a képeket, azt hittem... azt hittem, agyfaszt kapok. Tudtam, hogy oltárian elcsesztem az egészet és tudtam, hogy már nincs visszaút. Tudtam, hogy valószínűleg soha többet nem fogsz szóba állni velem. Még aznap szakítottam Riával, és megkértem arra is, hogy legyen olyan jó, és a későbbiekben ne tapadjon rám úgy, mint egy pióca – itt nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam, muszáj volt közbeszólnom.
- Te komolyan ezt mondtad neki egy szakítás után?
- Nem. Közben. Mér’? – nézett rám teljesen értetlenül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy így szakít valakivel, valakivel, aki mellesleg szerette.
- Az tapintatosság mintapéldánya vagy, Tom – mondtam még mindig nevetve.
- Azt hittem, már soha nem látlak mosolyogni... – úgy nézett rám, mint korábban még soha. Éreztem, ahogy a pillangók felébrednek a gyomromban, de mindezt továbbra sem akartam kimutatni.
- Inkább folytasd – mondtam, de a hangom már nem volt olyan kemény, mint korábban.

- Szóval szakítottam vele, aztán hazajöttem és vártam. Vártam, hogy elérhető legyél skypeon, hogy beszélhessek veled, hogy bocsánatot kérhessek, hogy elmagyarázhassam ezt az egészet, mint ahogyan most végre teszem, de te nem jöttél fel. Én pedig kurvára kiakadtam. Mondtam Billnek, hogy menjünk el piálni valahova. Akkor még simán jött velem, nem volt kifogása, tudta, hogy kivagyok, mi mást csinálnék ilyenkor, ha nem elmennék bebaszni az öcsémmel.

- Aztán ez rendszeressé vált. Már nem Billel mentem, hanem a haverokkal, vagy, ha ők nem értek rá, egyedül. Abban a pár órában legalább nem kellett azon gondolkodnom, hogy mennyire elbasztam az egészet. Olyankor nem utáltam magam, hanem jó kedvem volt. És ami a legfontosabb volt... olyankor nem gondoltam rád. Esküszöm, még a másnapokkal sem volt bajom, mert akkor meg attól a kurva erős fejfájástól abszolút nem voltam képes gondolkodni. Úristen, mennyire szar volt... – láttam rajta, szinte újra átéli ezeket a napokat, ahogy mesél.

- Egy idő után a szervezetem hozzászokott ehhez az életmódhoz, egyre többet kellett innom, hogy elérjem a kívánt állapotot. Ekkor már nem volt elég a pia, valami keményebb kellett. Az egyik buliban egy havernak köszönhetően találkoztam egy taggal, aki kokaint árult. Gondoltam, miért ne – eljött a pont, hogy nagyon kellett küzdenem, el ne bőgjem magam. – Kipróbáltam, azt hittem, egy alkalomtól nem lesz semmi bajom. Aztán ebből az egy alkalomból lett kettő, majd három, majd tizenhárom, és így tovább... Ebből is egyre több kellett, egy csík már nem hatott olyan sokáig, amíg szerettem volna. Ezután hívták fel Billt a kórházból, miután az egyik zúzósabb buliban kicsit többet szívtam fel a kelleténél. Amúgy kár, mer’ ez egy elég jó buli volt – kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Már az első csík is „több volt a kelleténél” – mondtam halkan, a padlót kémlelve. Nem tudtam újra ránézni, biztos, hogy kitört volna belőlem a sírógörcs. Közelebb hajolt hozzám és megérintette a karomat, amit szorosan magam köré fontam.
- Allie... Te féltesz engem? Allie, nézz rám! – Mivel nem válaszoltam, és nem követtem az utasítását sem, gyengéden megfogta az államat és felemelte a fejemet. Kénytelen voltam belenézni gyönyörű szemeibe, de azonnal elkaptam a fejemet, mert éreztem, hogy az én szemeim közben megtelnek könnyel.
- Allie...
- Csak... csak folytasd – kértem, elfojtva a sírást.
- Rendben – mondta bizonytalanul, majd elengedte a karomat és visszaterpeszkedett az ágyra. Beszélni kezdett, de éreztem, hogy még mindig fürkészi az arcomat, így összeszedtem magam és ráemeltem a tekintetemet.

- Szóval, ahogyan már Bill is említette, ezután döntöttük el, hogy hazajövünk. Vagyis ez igazából az ő döntése volt, sok beleszólást nem engedett, de tudtam, hogy nekem akar jót. Látta rajtam, hogy szét vagyok csúszva, és tudta... hogy... hogy ez... miattad van. Mármint nem úgy miattad, nem te tehettél róla, én basztam el ezt az egészet. De az, hogy elindultam a lejtőn, ennek az egésznek köszönhető. Bill azt mondta, tegyek valamit azért, hogy újra szóba állj velem. Én pedig tettem érte valamit – büszke mosolyra húzódott a szája.

- Mi van?! – értetlenül néztem rá.
- Itt vagy, nem? – még mindig vigyorgott, de nem azzal a gúnnyal, ami korábban levakarhatatlan volt a képéről, hanem inkább úgy, mint egy kisfiú, aki tudta, hogy rosszat tett.
- Azt akarod mondani, hogy azért hazudtál, hogy szóba álljak veled?
- Azt.
- És miért rángattál ide?
- Mert látni akartalak. Személyesen akartam beszélni veled.
- Tom, te... Te hülye vagy – elnevettem magam, mert nem tudtam mást tenni. Eddig is elég lehetetlen volt már ez a helyzet, de így...
- Nagyon utálsz? – kérdezte.
- Nagyon.
- Komolyan kérdezem, Allie – nézett mélyen a szemembe.
- Soha nem utáltalak – válaszoltam, majd elkaptam a pillantásomat, de a szemem sarkából láttam, ahogy szája szelíd mosolyra húzódik.
- Ezt egyszer már megkérdeztem, de... Érzel valamit Bill iránt? – nem számítottam erre a kérdésre, legalábbis nem itt és nem most.
- Nem gondolod, hogy egyelőre még nekem kéne kérdeznem?
- Azt gondolom, hogy az elmúlt egy órában elég sokat beszéltem, ráadásul tőlem elég távol álló stílusban – fintorgott egyet –, éppen ezért szeretném, ha erre az egy kérdésre válaszolnál.
- Nem Bill miatt jöttem ide, Tom.
- Ezt nagyon jól tudom, nem is ezt kérdeztem.
- Nézd – nagyot sóhajtottam. – Nem tagadom, éreztem iránta valamit... de tég... fontos vagy nekem, Tom. Máskülönben nem repültem volna ide két hete, és most sem ülnék itt.
- Pöpec – mondta egy hatalmas vigyor keretében. – Szóval, mi a kérdés, bírónő?

- Bill azt mondta, ő is azt hitte, bajban vagy. A leglogikusabb magyarázat erre az lenne, hogy őt is átvágtad, de mindannyian tudjuk, hogy ilyet nem tennél. Vagy...?
- Nem, nem hazudtam neki. Neki csak annyit mondtam, hogy felhívtalak és jössz.
- Akkor miért hitte, hogy bajban vagy?
- Mert bajban voltam.
- Nem értelek.
- Ahh, baszki. Tudtam, hogy túl korán zavartam meg a beszélgetéseteket. Jobb lett volna, ha ezt a részét még Billtől hallod.
- Tom, mi a szar van?! – hangom kezdett átmenni hisztérikusba.
- Bajban voltam.
- Az előbb taglaltad, hogy nem voltál. Beszélj már érthetően.
- Az a helyzet, hogy én eléggé... össze... össze voltam... össze voltam törve – nyögte ki nagy nehezen. – Francba, Allie, én nem szoktam ilyeneket mondani – nézett mérgesen, de szemében továbbra is ott bujkált a pimaszság. Hirtelen még jobban szerettem, mint eddig.
- Én is össze voltam törve, Tom... – feleltem halkan.
- Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte, majd felállt és engem is felhúzott a székről.
- Már megbocsátottam – néztem a szemébe, ami egyből felragyogott. Szorosan ölelt magához. A Mennyországban éreztem magam. Számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lesz, ha megölel. Úgy kapaszkodtam izmos hátába, mintha soha nem akarnám elengedni. Talán azért, mert soha nem akartam elengedni.
- Allie – kissé eltolt magától, épp csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. – Van még valami, amit nem tudsz.
- Mi az? – kérdeztem.
- Sz... – halkan kopogtattak az ajtón.

- Srácok, bocs a zav... Hoppá – torpant meg Bill. – Erre nem számítottam, bár, az igazat megvallva, már az is furcsa volt, hogy nem ordibáltok – mondta nevetve, mire vele nevettünk mi is. Igaza volt. Több, mint egy órát kibírtunk üvöltözés és ajtócsapkodás nélkül. A kapcsolatunk határozottan új szintre lépett.

- Na amúgy mivan’, öcsi? – érdeklődött Tom, miközben átkarolta a vállamat. Annyira új volt még számomra minden érintése, mindazonáltal hihetetlenül jól esett.
- Helyzet.
- Mondd légy szíves valami olyan nyelven, amin meg is értem. Szerencsédre viszonylag sok ilyen van – üdv köztünk, Tom egoja. Hogy vagy?
- Állítólag van egy srác, aki meg tudja erősíteni, hogy nem bántottad azt a Beatrice-ét abban a klubban. Davidnek azt mondta, ott állt melletted a pultnál, és látta, hogy aki erőszakos volt, az inkább a csaj volt.
- Fasza hírek, öcskös. Hogyan tovább?
- A srác Daviddel van, ránk várnak. Jó lenne, ha még a holnapi tárgyalás előtt tudnátok beszélni.
- Így ahogy mondod. Velünk tartasz? – fordult felém.
- Nem, azt hiszem, inkább elmegyek a motelbe a cuccaimért.
- Elvihetlek én is, miután végeztünk.
- Ne fáradj, legalább addig sem unatkozom – mosolyogtam rá.
- Tudjátok, mit nem értek? – szólalt meg Bill. Kérdőn néztünk rá. – Ha egy óra alatt tisztáztatok mindent, miért nem tudtatok már aznap leülni beszélni, amikor Allie megjött?
- Mert akkor fele ennyi dráma sem lett volna, Bibi. Na, indulhatunk?
- Tom, ha csak még egyszer így mersz hívni... – sziszegte Bill.
- Akkor mi lesz, Bibi? – kérdezte Tom, miközben röhögve kisétált a szobából.
- Megyek és megfojtom – mondta, majd elindult testvére után, de aztán visszafordult. – Örülök, hogy végre tisztáztátok. És annak is, hogy visszaköltözöl – mondta mosolyogva.
- Hidd el, én is – viszonoztam a mosolyt.

Gondoltam, lemegyek a konyhába és iszom egy pohár friss vizet. A srácok még lent voltak, Bill az előtér óriási tükrében igazgatta a haját, Tom pedig unottam ült a kanapén. Megálltam a lépcső alján.

- Amúgy ki ez a tag, Bill? – kérdezte Tom, miközben slusszkulcsát pörgette ujján.
- Nem tudom, valami Jason. Jason Memphis, ha minden igaz.

Úgy éreztem, a gyomrom felugrik egészen az agyamig. Vagy rohadt sok Jason Memphis rohangál most Berlinben, vagy a volt barátom fog tanúskodni Tom mellett...