Arcán hatalmas mosoly terült szét. Megálltam előtte és mélyen belenéztem gyönyörű szemeibe. Jobb kezével megfogta az arcomat, majd lágyan végigsimított rajta. Bal kezét a derekamra tette, és így húzott egyre közelebb magához. A szemkontaktust egy pillanatra sem szakította meg. Nem volt tér, nem volt idő, csak mi voltunk. Ajkainkat már csak néhány milliméter választotta el egymástól. És akkor végre megtörtént. Megtörtént, amire oly régóta vágytam.

Csókja szenvedélyes, mégis gyengéd volt. Pont, ahogy elképzeltem. Soha korábban nem éreztem még ilyet. Azt hittem, a szívem kiszakad a mellkasomból, olyan erővel dübörgött. Hosszú percekig csókolt, a külvilág megszűnt létezni számomra, és tudtam, éreztem, hogy számára is. Amikor ajkaink elváltak egymástól, néhány másodpercig még csukva tartottam a szememet, majd lassan kinyitottam és ránéztem. Gyönyörűen mosolygott.

- Ha tudnád mióta...
- Vártam erre. – Fejeztem be a mondatot. – Én is.
- Allie, én...

Nem fejezte be a mondatot, hanem újra közel húzott magához és újra megcsókolt. Éppen olyan lágyan, de mégis szenvedélyesen, mint az előbb. Azt akartam, hogy álljon meg az idő. Azt akartam, hogy ez a pillanat tartson örökké. Erősen kapaszkodtam a hátába, éreztem, ahogy csókunk egyre erőszakosabb lesz.

Lihegve tolt el magától, mindketten szaporán vettük a levegőt. Percekig csak néztük egymást és mosolyogtunk. Olyanok voltunk, mint két gyerek, akik végre megkapták a hőn áhított játékot, amire oly régóta vágytak.

- Szívesen folytatnám, de akkor elég hosszú éjszakánk lenne – törte meg a kínosnak egyáltalán nem mondható csendet, miközben kajánul vigyorgott.
- Mi van azzal, hogy semmit nem akarsz elsietni?
- Mi van azzal, hogy gyorsíthatok a tempón? – Mindketten nevettünk.
- Pihenned kell, hosszú lesz a holnapi nap.
- Ezek után nehezen tudok a holnapra gondolni.
- Én is, Tom, és nem is akarok. De muszáj. Ha minden rendben megy...
- Minden rendben fog menni – nézett mélyen a szemembe. – Nem csak a holnap.
- Akkor aludjunk – mondtam, bár szívem szerint egészen mást csináltam volna. De a legfontosabb az volt, hogy holnap a tárgyalás úgy érjen véget, hogy Tomot ártatlannak találják.
- Jó éjt – mosolygott, majd rövid, finom csókot lehet az ajkamra.
- Neked is – mondtam megbabonázva. – És Tom...
- Igen?
- Köszönöm ezt a napot. Tökéletes volt.
- Az összes ilyen lesz – mosolygott, majd bement a szobájába.

Hanyatt fekve terültem szét az ágyon, egy pillanatra talán elbóbiskoltam és újra átéltem az egész napot. Hirtelen kinyitottam a szememet, és azon gondolkodtam, álmodtam-e. Muszáj volt álomnak lennie, ennyire tökéletes nem lehetett. Talán elaludtam a repülőn, vagy a római albérletemben.

Gyorsan körbenéztem. A Kaulitz villában voltam, a hatalmas ágyon feküdtem. Ajkaimon még éreztem Tom csókját. Nem álom volt. Annyira intenzíven éreztem azt, hogy boldog vagyok, hogy kezdtem attól tartani, szétszakad a testem és minden kiszáll belőlem. Hihetetlen volt az egész nap. Azt hittem, ilyen tényleg csak a mesékben létezik. Reggel még azon idegeskedtem, hogy a járatomat törölték, este pedig már Tom csókjától szédelegtem. Lehetséges ez, ráadásul 24 rövid óra alatt? Ilyen gondolatokkal aludtam el.

Boldogan keltem reggel. Olyan boldogan, mint talán még soha. Ránéztem az órára. Iszonyú korán volt. Gondoltam, lemegyek és készítek valami reggelit a fiúknak.

Ahogy leértem, friss kávéillat csapta meg az orromat. Hangokat hallottam a teraszról, így elindultam arra. Az ikrek kint ültek, beszélgettek, nevetgéltek. Egy darabig bentről néztem őket. Örültem, hogy végre nem volt feszültség köztük. Borzasztó volt az a pár nap, amikor szinte nem is szóltak egymáshoz. El sem tudtam képzelni, mennyire szerethetik egymást. Mindig is irigyeltem azokat, akik ennyire közel vannak egymáshoz. Előfordult néhányszor, hogy a legjobb barátnőmmel mi is egyszerre mondtuk ugyanazt, vagy egy pillantással meg tudtunk beszélni mindent. De ami Tom és Bill között van, az egészen más. Olyan valami, amit csak ők érthetnek.

- Hogyhogy ilyen korán fent vagytok? – Kérdeztem, ahogy kiléptem a hatalmas teraszra.
- Én nem tudtam aludni a tárgyalás miatt – felelte Bill.
- Én pedig nem tudtam aludni, mert éreztem, hogy a testvérem hülyeségek miatt idegesíti magát – mondta Tom. Amikor megszólalt, egy pillanatra ismét elfelejtettem, hogy létezik idő. Ahogy rám nézett, valami hasonlót olvastam le az ő arcáról is.
- Nocsak, veletek meg mi történt? – Vigyorgott Bill, de a kérdés valószínűleg költői volt. Biztos voltam benne, hogy mindent tud.

Nem sokkal később már a kocsiban ültünk és a tárgyalásra igyekeztünk. Tom vezetett (nem értettem, hogy lehet ennyire nyugodt), David ült mellette, mi pedig Billel hátul kuporogtunk. Ha tartottunk volna egy „Ki a legidegesebb az autókban ülők közül?” versenyt, Billel szorosan egymás mellett, az élen végeztünk volna.

- Srácok, lazuljatok el. Nézzetek rá Tomra, maga a nyugalom – fordult hátra David.
- Legalábbis az lennék, ha a hátsó ülésről nem áradna a feszültség. Könyörgöm, higgadjatok már le, mert esküszöm átragasztjátok rám is az agybajotokat.
- Nem a te bátyád tárgyalására megyünk – csattant fel Bill.
- Ja, mert nekem öcsém van, akinek szokása hülyeségeken aggódni. Ne fárassz.
- Tom, ne idegesíts már, mi van ha...
- Én ne idegesítselek téged?! Könyörgöm! Van tanúnk, van videofelvételünk, mi a szar kell még?

Remek hangulatban telt az út, ennél már csak az volt jobb, amikor a tárgyalóterem előtt várakoztunk. Én a kezemet szorongattam, Bill a lábait mozgatta félelmetes tempóban, Tom pedig köztünk ült, és a halántékát masszírozta, ő ugyanis egyedül a mi viselkedésünktől volt feszült.

Végre kinyílt az ajtó, bemehettünk. Tom még egy utolsó „minden rendben lesz” pillantást küldött felénk, majd bement először ő, utána David, végül pedig Bill és én. A teremben egyelőre csak mi, a bíró és Tom ügyvédje voltunk, nem sokkal később azonban megérkezett Beatrice és az ő ügyvédje is. Láttam, ahogy Tom ökölbe szorítja a kezét, kicsit megemelkedett a székről is, valószínűleg felállni akart, de ügyvédje visszafogta.

Először Beatrice-ét hallgatták meg, aki elmondta a saját verzióját, mely szerint Tom erőszakoskodott vele, meg akarta csókolni, majd amikor ő nem engedelmeskedett, Tom megütötte őt.

Ezután következett Tom, aki a lány vallomását hallva már nem volt nyugodt. Mivel nem emlékezett az este teljes egészére, mindössze csak annyit tudott mondani, hogy ismerős neki a lány, de ő éppen fordítva emlékszik a történtekre, ezzel viszont sokra nem ment. A bírónak ez nem volt elég – érthető okokból.

A tanúvallomás következett, és itt kezdett igazán érdekesre fordulni a helyzet. Az a Jason ugyanis, aki ott volt aznap este, és tökéletesen látta az egész szituációt, ugyanaz a Jason, akivel én hónapokkal ezelőtt pont Tom miatt szakítottam. Akit ő most éppen megmenteni készül.

A bíró meghallgatta Jasont is, aki elmondása szerint egész éjjel Tom mellett állt, és látta, ahogyan Beatrice odamegy hozzá. Először aláírást kért, amit meg is kapott, majd beszélgetni kezdett Tommal, aki párszor megkérte, hogy tartsa a tisztes távolságot. A lány nemhogy ennek nem tett eleget, de még közelebb akart férkőzni Tomhoz, többször is megpróbálta megcsókolni, majd végül maga Jason volt az, aki arrébb vitte onnan a heves rajongót.

Bár Jason vallomása is megállta a helyét, végezetül azért lejátszották a biztonsági kamera felvételét, amin pontosan úgy történt minden, ahogyan Jason (és valamennyire Tom) elmondták. A bíró nem találta bűnösnek Tomot, Beatrice-ét azonban a hatóság félrevezetése miatt pénzbüntetésben részesítette, de ez minket már egy cseppet sem érdekelt.

Tom elindult felénk, Billel csak lepacsizni akart, de a fiatalabb Kaulitz egyenesen bátyja nyakába borult. Hasonlóan tettem én is, de közben Tom válla mögül folyamatosan Jasont figyeltem. Ő nem  vett észre engem, legalábbis nem nézett rám.

Kimentünk az előtérbe, ahol Tom és David elbúcsúztak tőlünk, David ugyanis elintézte, hogy Tom minél gyorsabban interjút adhasson egy lapnak, amiben tisztázhatja, hogy ártatlan. Ez a pár nap Beatrice akciójával megspékelve határozottan nem tett jót a banda hírének, így David minél gyorsabban menteni akarta a menthetőt.

Én éppen Billt vártam, aki még indulás előtt kiszaladt a mosdóba, amikor ismerős hangot hallottam a hátam mögül.

- Allie? - Megfordultam, bár anélkül is tudtam, ki szólított meg.
- Jason. – Mosolyogtam rá kedvesen, bár közel sem örültem ennyire a találkozásnak.
- De örülök, hogy látlak – ölelt meg. Hálát adtam az égnek, hogy Tom már nincs itt. – Hát te meg?
- Tommal voltam – feleltem egyszerűen.
- Mármint Tom Kaulitz-cal? Akinek a tárgyalása volt?
- Igen, vele.
- Allie, indulhatunk? – Bill visszaért, azonban teljesen bele volt merülve telefonjában, ami azt eredményezte, hogy egyenesen belesétált Jason hátába. – Oh, elnézést. Jason! Hadd köszönjem meg, amit a bátyámért tettél!
- Szóra sem érdemes – mosolygott Jason.
- Egyébként honnan tudtad, hogy Tomot feljelentették? – Kérdeztem hirtelen.
- Allie, ezzel volt tele Németország minden újságosa.
- Ti ismeritek egymást? – Fürkészett minket Bill.
- Igen – feleltem, de nem néztem rá.
- Nincs kedvetek együtt ebédelni? – Kérdezte Jason. Hirtelen annyira meglepődtem, hogy megszólalni sem tudtam.
- Én sajnos nem érek rá, az előbb kaptam egy fontos hívást, el kell intéznem valamit, de Allie, te menj nyugodtan. Addig sem leszel egyedül otthon. Jason, neked pedig még egyszer nagyon-nagyon köszönöm! – Mondta Bill, majd kezet fogott Jasonnel, engem gyorsan megölelt és már el is tűnt.
- Na, mit mondasz?
- Nem is tudom, Jason. Nem gondolod, hogy elég furcsán venné ki magát, ha együtt ebédelnénk? Azok után... – Kezdtem, de közbevágott.
- Felnőtt emberek vagyunk, Allie. Ami volt, elmúlt. Túltettem magam a dolgon. Csak egy baráti ebéd – olyan kedves volt, nem tudtam nemet mondani, ráadásul nagyban hozzájárult Tom ügyének pozitív kimeneteléhez is.
- Legyen – mosolyogtam.

Nem sokkal később már abban az étteremben ültünk, amit Bill mutatott aznap, amikor várost néztünk.

- Hogyhogy itt vagy? – Kérdezte Jason.
- Ez egy elég hosszú történet... Inkább te mesélj, mi járatban erre?
- Gondolkodom rajta, hogy átiratkozom az egyik berlini egyetemre, úgyhogy pár napja eljöttem, hogy megnézzem, milyen.
- Egyedül vagy?
- Nem, itt van velem Lee is. – Lee Jason legjobb barátja, nagyon sokat lógtunk hármasban, amikor még együtt voltunk. – De most te jössz. Hogyhogy itt vagy? És hogy értette az a srác, hogy nem leszel otthon egyedül? Mi is a neve egyébként?
- Bill – feleltem, bízva abban, hogy ezzel kitértem a további kérdései elől. Nem így volt.
- Igen, tényleg. Szóval, vele laksz?
- Vele és a testvérével.
- Tommal.
- Igen.
- Hogyhogy?
- Jason, ez tényleg elég...
- Hosszú történet, tudom, mondtad. Van időm – mosolygott kedvesen.

Elmeséltem mindent, elejétől a végéig. Elég kínos volt pont neki beszámolni az egész kapcsolatomról Tommal és Billel, de úgy láttam, számára egyáltalán nem volt kellemetlen a dolog. Talán valóban túltette magát kettőnkön.

Jason éppen egy történet közepén tartott, amikor a pénztárnál ismerős alakot véltem felfedezni. Nem értettem, miért nem javasoltam másik éttermet, amikor Jason ajánlotta, hogy ide jöjjünk. Egyértelmű, ha az egyik Kaulitznak ez a kedvence, akkor a másik is szereti. De hogy pont ide jön be egy kávéért, arra természetesen nem számítottam. Imádkoztam, hogy ne vegyen észre, sokkal jobban örültem volna, ha otthon adódik alkalmam elmesélni neki mindent, onnantól kezdve, hogy együtt voltam Jasonnel egészen odáig, hogy ma vele ebédeltem.

Ahogy Tom megfordult, találkozott a tekintetünk. Széles mosollyal indult meg felém, ám amikor meglátta, hogy nem vagyok egyedül, arckifejezése megváltozott.

- Hello – köszönt közömbösen.
- Nahát, Tom! Van kedved csatlakozni hozzánk? – kérdezte egyből Jason.
- Miért is ne – mondta, majd helyet foglalt mellettem. – Hát te? – Nézett rám. – Hogyhogy így együtt?
- A tárgyalóterem előtt találkoztunk, Jason elhívott ebédelni Billt és engem is – nagyon ügyeltem, hogy a megfelelő szavakat jól kihangsúlyozzam.
- És Bill láthatatlanná tévő köpenyt visel?
- Nem tudott jönni, sürgős telefont kapott – mondtam halkan. Éreztem, mennyire feszült.
- Aha. Mindenesetre igazán nagylelkű vagy, hogy nem hagyod unatkozni a mi Jasonünket – mondta cinikusan, majd felé fordult. – Hadd háláljam meg, hogy segítettél, haver. Egy italt?
- Köszönöm, elfogadom.
- Allie? – Kérdezte Tom, de nem nézett rám.
- Én nem kérek semmit.

A közös ebéd a továbbiakban viszonylag normális hangulatban telt, leginkább csak a fiúk beszélgettek, amit őszintén szólva nem bántam. Igyekeztem nem feltűnően bámulni Tomot, de végig csak arcát figyeltem, amiről most először semmit nem tudtam leolvasni. Nem tudtam, örüljek-e ennek.

Jason –miután egyébként mindketten legurítottak egy-két sört- éppen arról beszélt, egyszer, korábban már járt Berlinben, Tomot ez a téma pedig természetesen nagyon érdekelte.

- Mikor volt ez? – Kérdezte, majd belekortyolt sörébe.
- Mielőtt összejöttünk volna Allie-vel. – Istenem, most segíts meg...
- Vagyúgy – nyelt nagyot Tom, ajka pedig a már jól ismert, és általam legalább ugyanennyire utált cinikus mosolyra húzódott. – Ezt eddig valahogy nem említetted – fordult felém.
- Mikor kellett volna említenem? – Egyébként jogosnak találtam a kérdésemet, a tárgyalás kezdetéig nem voltam biztos a dologban, utána pedig néhány szót, ha váltottunk.
- Édesmindegy. Mennem kell. A számlát irassátok a nevemre – majd felállt és már ott sem volt.

A következő néhány perc néma, már-már kínos csendben telt, amit nem sokkal később Jason tört meg.

- Szóval most vele vagy? – Nem tudtam eldönteni, ez kérdés, vagy inkább kijelentés-e.
- Most már biztosan nem... Meg egyébként sem. Nem tudom pontosan, mi van köztünk.
- Szerelem.
- Hogyan? – Elég furcsa volt ezt pont az ő szájából hallani.
- Allie, ismerlek. Látom, hogy nézel rá. Őt ugyan nem ismerem, de én is férfi vagyok. Féltékeny, olyannyira, hogy nem is volt képes itt maradni. Ráadásul aznap este a klubban is folyamatosan rólad beszélt.
- Hogy micsoda?
- Persze akkor még nem tudtam, hogy konkrétan te vagy az, de már biztos vagyok benne.
- Mit mondott?
- Hogy nem érti, annak a nőnek, akit szeret, miért az öccse kell.
- Jason, megbocsátanál egy pillanatra? – Némán bólintott, én pedig felálltam az asztaltól és a női mosdó felé vettem az irányt.

Szükségem volt néhány percre, ugyanis lesokkolt, amit most hallottam. Hogy Tom szeret? Erről korábban még csak álmodni sem mertem. Tény, hogy a tegnap este tökéletes volt. Tény, hogy a csókunk tökéletesebb volt, mint ahogyan valaha is gondoltam, de hogy szeretne?

Fel akartam hívni, de telefonja ki volt kapcsolva. Próbáltam nem gondolni arra, mi lett a legutóbbi ilyen eset vége.

Visszamentem Jasonhöz, a nap további részében pedig nem esett több szó Tomról, amiért kifejezetten hálás voltam. Nagyon jót beszélgettünk, abban maradtunk, ha hazamegyek, mármint haza, Amerikába, ismét rendszeresen fogunk beszélni.

Eléggé elhúzódott az ebédünk, már késődélután volt, amikor a villa felé igyekeztem. Végig azon gondolkodtam, amit Jason mondott Tomról. Nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról.

Amikor beléptem a házba, elhatároztam, hogy megkeresem Tomot és beszélek vele. Hangokat hallottam a teraszról, így arra indultam el. A konyhában találtam.

- Szia – köszöntem neki.
- Nocsak, hazataláltál? – Rám sem nézett, hangja pedig ismét gúnyos volt. Borzasztó érzés fogott el.
- Miért vagy ilyen? – Odaléptem hozzá, és megpróbáltam megfogni a kezét, de elrántotta és a poharakkal kezdett szöszmötölni.
- Milyen volt a randid?
- Nem randi volt, Tom, és ezt te is pontosan tudod.
- Tökmindegy.
- Beszélni akartam veled – mondtam bizonytalanul.

- Tooom, mi tart ennyi ideig? – Ismeretlen hangot hallottam. Kérdőn néztem Tomra. – Tom, itt vagy? Na végre! Miért nem válaszoltál?! – Ahogy megláttam a hang forrását, földbe gyökerezett a lábam. Ugyanis Ria állt előttem.