Ha valakit igazán szeretsz, engedd el.
Ha visszajön hozzád, örökre a tiéd marad.
De ha nem, akkor soha nem is volt igazán a tiéd.

(Ajánlott zene: Rihanna - Suicide)

Öt hónap telt el, én pedig ismét Rómában voltam. Ebben az elmúlt öt hónapban nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna eszembe az a két hét, amit Berlinben töltöttem.

Miután Tommal legutóbbi összeveszésünknek köszönhetően átláttam a dolgokat, nem volt maradásom. Hiába mondta, hogy szeret és hiába szerettem én is őt. A kapcsolatunk, már ha lehetett egyáltalán így nevezni, távolról sem volt egészséges. Akik szeretik egymást, nem bántják folyamatosan a másikat. Mi pedig mást sem tettünk...

Billel még néha szoktam beszélni, de már közel sem annyit, mint korábban. Lázasan készülnek a visszatérésre, rengeteget próbálnak, kevés az idejük. Közben pedig én is visszatértem korábbi életemhez. Dolgozom a szórakozóhelyen és tanulok, bár most éppen szünet van az egyetemen.

Koradélután volt, egyedül voltam itthon. Már megfőztem az ebédet és el is mosogattam, így arra gondoltam, végre megnézem az emailjeimet. Ameddig a laptopom betöltött, kicsit összepakoltam a szobát. Épp ki akartam dobni a szemetet, amikor azonban felnyitottam a kuka tetejét, érdekes dologra lettem figyelmes.

Kivettem az összegyűrt újságlapot. Szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a négy ismerős arcot...

- Miért dobta ki? – Kérdeztem magam elé bámulva, majd elkezdtem olvasni a cikket.

Italia, sensazione! Olaszországba látogat a Tokio Hotel!
A korábbi évek egyik legsikeresebb együttese, a Tokio Hotel jelenleg visszatérésén dolgozik, mindeközben azonban időt szakítanak arra, hogy hazánkba látogassanak! A frontembert, Bill Kaulitzot kérdeztük.
„Korábban már jártunk Olaszországban, ami egyszerűen csodálatos volt! Már akkor tudtuk, hogy később biztosan visszatérünk majd, de eddig valahogy nem volt rá időnk.” Amikor feltettük a kérdést, miért most, a visszatérő album munkálatainak közepette, az idősebbik testvér, Tom Kaulitz vette át a szót.
„Egyre több okunk van arra, hogy sürgősen Rómába utazzunk. Csak ennyi.”
Az ikrek nem kívántak egyebet hozzáfűzni titokzatos utazásukhoz, azoknak azonban, akik szeretnének találkozni velük, azt javasoljuk, a következő néhány napban járjanak nyitott szemmel Róma utcáin.

- Kurva élet... – Mondtam, továbbra is a cikket bámulva, majd leraktam a laptop mellé, ami már rég működésre kész volt.

Beütöttem a weboldalt, beírtam a felhasználónevet és a jelszót, és vártam, hogy megnézhessem új emailjeimet. Gondolatban azonban egészen máshol jártam. Valahol a berlini villa második emeletén... „Egyre több okunk van arra, hogy sürgősen Rómába utazzunk.” Szerettem volna azt hinni, hogy ennek semmi köze nincs hozzám, de közben nagyon is jól tudtam, van. Nyilvánvaló, az ikrek nem egy visszatérő album munkálatainak kellős közepén fognak várost nézni csak úgy, brahiból. A postafiókom betöltött.

Új üzenetek száma 32. Mi a szar?! Viszonylag régen néztem már rá a fiókomra (mindig csak az egyetemit csekkoltam), de azért nem ennyire.

Biztos csak reklámok – gondoltam, majd elkezdtem lefelé görgetni. Végül is, volt köztük az is...

tárgy: sajnálom
feladó: Tom Kaulitz <tomkaulitz@tokiohotel.de>
címzett: saját magam

Allie, sajnálom, ami történt. Kérlek, bocsáss meg nekem... Mindenért. Kérlek.

tárgy: írj vissza
feladó: Tom Kaulitz <tomkaulitz@tokiohotel.de>
címzett: saját magam

Írj vissza, kérlek.

tárgy: hiányzol
feladó: Tom Kaulitz <tomkaulitz@tokiohotel.de>
címzett: saját magam

El sem tudod képzelni, milyen üres nélküled a ház. Hiányzol. Mindkettőnknek.

tárgy: Róma
feladó: Tom Kaulitz <tomkaulitz@tokiohotel.de>
címzett: saját magam

Rómába megyünk, úgyhogy ha tetszik, ha nem, még egyszer meg fogsz hallgatni...

tárgy: írj már...
feladó: Tom Kaulitz <tomkaulitz@tokiohotel.de>
címzett: saját magam

Allie, írj már vissza, legalább küldj el a picsába, csak írj már.

tárgy: SZERETLEK...
feladó: Tom Kaulitz <tomkaulitz@tokiohotel.de>
címzett: saját magam

...szeretlek...

- Miért csinálod ezt velem? – Könnyes szemmel bámultam a kijelzőt. Az utolsó szíven ütött... Nem szokott ilyeneket mondani/írni, ha nem gondolja komolyan. Ráadásul csak pár napja küldte.

- Babe, megjöttem! – Reflex-szerűen csaptam le a laptop tetejét, megtöröltem a szemeimet, majd kimentem az előszobába.
- Szia – mosolyogtam rá nagy nehezen.
- Minden rendben? Olyan furcsa vagy – mondta, miután gyors csókot adott, és  elkezdett kipakolni a bevásárlótáskákból.
- Kicsit takarítottam ma – feleltem végül.
- Ez nem meglepő, általában ezt csinálod.
- Igen, csak általában nem szoktam összegyűrt újságlapokat találni a szemétben – kijelentésemre megállt és befejezte a pakolást, de nem nézett rám.
- Kivetted? – Kérdezte végül.
- Mit gondolsz? Miért dobtad ki, Jason?
- Nem akartam... nem akartam, hogy lásd.
- Így vagy úgy, de megtudtam volna. – Eszembe jutott az email, aminek a tárgya „Róma” volt. – Nem gondolod, hogy egyenesebb lett volna, ha a saját barátom nem titkolja el előlem?
- Mit vársz tőlem, Allie? Miatta hagytál el engem.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk.
- Én is azt hittem. De ahogy látom, te még mindig azt az öntelt majmot szereted.
- Nem fogok leállni ezen veszekedni veled – mondtam, majd bementem a szobába és bevágtam magam mögött az ajtót. Ez a jó szokás ragadós...

Újra elolvastam a cikket.

Jasonnel két hónapja voltunk ismét együtt, és egészen eddig minden a legnagyobb rendben ment. Hogy szeretem-e? Igen. Szeretem, mint embert. Szeretem, mint egy jó barátot. Hogy szerelmes vagyok-e belé? Nem. A szívemet ott hagytam Berlinben. Tomnál. Bármennyire is küzdöttem ellene, ő volt az, akit még mindig szerettem, és akit valószínűleg soha nem fogok tudni elfelejteni.

Valahol legbelül hiszek abban, hogy a tündérmesék valódiak. Hiszek benne, hogy a mi történetünk még nem ért véget. Azt mondják, mindig minden jól végződik, ha pedig valami rossz, annak még nincs vége. Szerettem volna elhinni. Szerettem volna azt hinni, hogy mi még találkozunk. Hogy mi még lehetünk együtt. Hogy nem csak ennyi időt kaptunk a Sorstól.

A Berlinben töltött két hét alatt Tom csak egy napig viselkedett velem normálisan. És az az egy nap életem legjobb napja volt. Ha becsuktam a szememet, szinte még éreztem az ölelését, éreztem a csókját ajkaimon, hallottam a nevetését, és hallottam a hangját, amint azt mondja, „szeretlek”.

Ennek egyszerűen csak nem lehet vége. Kell, hogy kapjunk egy esélyt, kell, hogy megpróbálhassuk, milyen együtt. Lehet, hogy nem működne, lehet, hogy kicsinálnánk egymást. De kell lennie még egy alkalomnak. Egy utolsónak.

Gondolataim mélyéből iPhone-om egyre erősödő csörgése szakított ki. A mai napon már nem először letöröltem a könnyeimet, majd unottam nyúltam telefonomért. Amikor azonban megláttam, hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. A kijelzőn ugyanis nagy betűkkel egy ismerős név virított. Tom Kaulitz.

~ VÉGE ~