„Bébi, kicsit kések ma. Sietek. Csókollak.”

Ez az üzenet fogadott a rögzítőn, mikor hazaértem. Őszintén szólva nem is bántam, legalább tudtam készíteni Neki valami finom vacsorát. Ha már ekkora áldozatot hoz értem, értünk, ez a legkevesebb, amit én megtehetek Érte.

Bár régóta ismerjük egymást, és annak is jó ideje már, hogy kapcsolatunk erre a szintre lépett, a mai napig izgulok minden találkánk előtt. Mintha tizenéves csitri lennék, aki az első randira készül azzal a fiúval, akit az aktuális Nagy Ő-nek könyvelt el.

Talán azért izgultam mindig ennyire, mert tudtam, tilosban járok. Méghozzá nem is akármennyire.

A nevem Cara, 25 éves vagyok és újságíróként dolgozom egy bulvármagazinnál, ahol előszeretettel szaglásznak hírességek magánélete után. Főnökeim és szerkesztőtársaim kedvenc témáinak élén a megcsalás áll. Imádják, amikor ők ránthatják le a leplet egy tilosban járó ismert emberről.

Vicces, vagy talán sokkal inkább ironikus, amikor nekem kell ilyen cikket írnom.

Bár a kedvesem -már ha nevezhetem egyáltalán így- nem egy híresség, mégis ugyanazt teszi, amit az előzőkben említett „celebek”. Megcsalja a feleségét, akitől ráadásul egy gyönyörű kislánya is van. Megcsalja a nőt, akivel már tinédzser koruk óta ismerik egymást, megcsalja a nőt, aki életet adott gyermeküknek. Megcsalja őt velem. A legjobb barátnőm férjének, a keresztlányom apjának szeretője vagyok.

Átkozott egy helyzet, nem igaz? De mit tehetnék, ha szeretem Őt? Ha olyan szerelmes vagyok belé, mint még soha senkibe? Hiánya minden pillanatban felemészt, míg mély hangja, vagy pimasz félmosolya is elegendő ahhoz, hogy mindent elfeledjek.

Viszonyunk immár két éve tart. Két éve fellobbant a szikra, a tűz pedig azóta sem aludt ki, csak egyre nagyobb lángon ég. Fogalmam sincs, hogyan történhetett meg mindez, és nem tudom, miért nem vetettünk véget ennek akkor, amikor még sokkal inkább a testiségről, mintsem az érzelmekről szólt minden.

Megtanultam együtt élni az állandóan mardosó lelkiismeret-furdalással. Barátnőm és köztem látszólag semmi nem változott. Ugyanolyan készségesen hallgattam, mikor Róla beszélt, mint két évvel ezelőtt. Mosolyogtam, mikor azt mesélte, minden rendben köztük, és szomorú voltam, amikor azt mondta, érzi, valami elromlott. Tényleg szomorú voltam.

*

Már éppen megterítettem, mikor végre meghallottam, ahogyan a zárban elfordul egy kulcs. Hatalmas mosollyal az arcomon libbentem a bejárati ajtó elé, majd egyből karjaiba vetettem magam

- Hiányoztál – suttogtam bele Tom vállába, aki lenézett rám, elmosolyodott, majd gyengéden megcsókolt. Minden egyes érintésével, minden egyes lágy, vagy éppen erőszakos csókjával elérte, hogy újra és újra beleszeressek.
- Te is hiányoztál. Mik ezek az illatok? – Kérdezte, majd a konyha felé vette az irányt.

Vacsoránk, mint mindig, most is kellemes hangulatban telt. Az elmúlt hét eseményeiről beszélgettünk, Tomnak bőven akadt mesélnivalója. Egy hatalmas építőipari vállalat vezérigazgatójaként nem telnek unalmasan az ember napjai.

Később már a kanapén ültünk és egy-egy pohár vörösbort kortyolgattunk.

- Feszültnek tűnsz – jegyeztem meg, miközben elhelyezkedtem mögötte és kidolgozott vállait kezdtem masszírozni.
- Egyre nehezebb kifogást találni – felelte, majd belekortyolt italába.

Jó ideig nem szóltunk egymáshoz, én pedig tudtam, ugyanazon gondolkodunk. Valamelyik kapcsolatának véget kellett vetnie. Ez a két év már így is jócskán több volt, mint amennyit ki lehetne bírni egy ilyen szituációban.

Borzasztóan féltem. Féltem, hogy Tom elhagy. Bár tudtam, hogy szeret, azzal is tisztában voltam, egy család ellen nem versenyezhetek. És nem is lenne szabad versenyeznem velük.

Arra eszméltem, hogy már nem is masszírozom Tomot, sokkal inkább kapaszkodom belé, míg gondolataimban szép lassan eljutottam odáig, ahol Ő, akit mindennél jobban szeretek, elhagyott engem.

Hátrafordult, mélyen a szemembe nézett, majd szenvedélyesen megcsókolt. Éreztem, ahogyan elmosolyodik. Elkapta kezemet, felhúzott a kanapéról, majd a szoba felé indult.

Együttléteinket többnyire a gyorsaság és a vadság jellemezte. Mondhatnám azt is, hogy többnyire egymásnak estünk és egy nagyot szexeltünk. Nem volt ezzel semmi baj, sőt, tökéletes volt így, de néha az ember vágyik valami másra is. Egy kis gyengédségre.

Talán megérezhette, mire gondolok. Óvatosan döntött az ágyra, miközben puha csókokat lehelt ajkaimra. Felém térdelt, majd lágyan csókolgatni kezdte nyakamat és kulcscsontomat. Szaporábban vettem a levegőt. Egy pillanat alatt megszabadított blúzomtól, a selyem hangtalanul hullott a földre.  Apró csókokkal borította be egész felsőtestemet. Keze már a sliccem tájékán járt, egy gyors mozdulattal lehúzta, így nadrágom is a földre került. Belső combomat kezdte simogatni, pontosan tudta, mennyire meg tud őrjíteni ezzel.

Mit nekem romantika, gondoltam. Egy hirtelen, ám annál határozottabb mozdulattal kerültem fölé. Nem számított rá, de láttam rajta, mennyire tetszett Neki. Lerángattam róla sötétkék pólóját, majd minden egyes kidolgozott izmára apró csókokat leheltem, épp úgy, ahogyan ő is tette. Imádtam látni, ahogy elborult a tekintete. Kicsatoltam övét, majd nadrágjával kezdtem szöszmötölni, de Ő egy laza mozdulattal lerúgta magáról.

Levette rólam az utolsó, aprócska ruhadarabokat is, amik még testemet takarták, én pedig megszabadítottam Őt boxerétől. Néhány másodperccel később megéreztem magamban. Halk nyögés hagyta el ajkamat. Eleinte lassan mozgott, majd egyre csak gyorsított a tempón. Izmos karjaiba kapaszkodtam, közben pedig ott csókoltam, ahol csak értem. Egy utolsót döfött, ezzel pedig egyszerre repített el mindkettőnket a csúcsra.

Kifulladva dőlt le mellém. Közelebb kúsztam hozzá és mellkasára hajtottam fejemet.

- Szeretlek – suttogtam olyan halkan, hogy magam sem voltam biztos benne, csak gondoltam, vagy tényleg kimondtam.
- Én is szeretlek – felelte. – Gondolkodtam, Cara – szívem kihagyott egy ütemet. Rettegtem attól, ami most következhetett. – Veled akarok lenni.
- Hogy érted ezt? – Alig tudtam kipréselni magamból a szavakat.
- Mindketten tudjuk, ez így nem mehet tovább. Eljött az idő, hogy lépjek. Az egyik kapcsolatnak véget kell vetnem. De nem ennek. Nem tudok és nem is akarok nélküled élni.

Leírhatatlan boldogságot éreztem. Az elmúlt két évben az öröm és a lelkiismeret-furdalás mellett ott bujkált a háttérben még valami. A rettegés. A rettegés, hogy mi lesz, ha egy nap elhagy. Nem éltem volna túl. Most már tudom, feleslegesen aggódtam.

*

Eltelt három hónap. Tom hozzám költözött. Legjobb barátnőm megtudott mindent. Két hazugságban leélt év után a legkevesebb az volt, hogy Tom elmondta neki a teljes igazságot. Az igazságot arról, mi miatt ment tönkre házasságuk. Vagy inkább ki miatt.

Nem mondott semmit. Azt hittem, felkeres és elhord mindennek. Azt hittem, ordibál majd velem, talán még a tányérkészletemet is a falhoz vágja. De nem tette. Tudtam, nem gyűlölt meg. Tudtam, hiszen ismertem. Közönyt érzett irántam. Ez pedig ezerszer rosszabb volt bármilyen fokú gyűlöletnél.

Teltek a napok, a hetek. Furcsa, ám annál jobb érzés volt minden éjjel Tom mellett álomra hajtani fejemet, majd minden reggel izmos karjai ölelésében ébredni. Délelőtt általában együtt indultunk dolgozni, délután pedig gyakran együtt jöttünk haza. Én esténként vacsorát főztem, míg Ő kezében egy üveg sörrel ült a TV előtt, miközben valami meccset nézett; vagy a konyhapultnak támaszkodva beszélgetett velem. Olyanok voltunk, mint egy átlagos, boldog pár.

Csakhogy, mit mindennek, ennek is hamar vége szakadt. A jó érzéseket felváltotta a lelkiismeret-furdalás, ami, ha lehet, most még jobban mardosott, mint valaha. Testem minden egyes szegletét átjárta, nem hagyott egy nyugodt percet sem.

Egyik este csak turkáltam az ételt. Tom is észrevette, valami nincs rendben.

- Mi a baj?
- Csak fáradt vagyok – legyintettem, miközben arcomra mosolyt erőltettem.
- Ismerlek. Már nem vagy boldog? – Arcán félelmet és csalódottságot láttam. Hiszen Ő annyi mindent megtett értem. Értünk.
- Dehogynem – feleltem, majd lágy puszit adtam arcára és elkezdtem leszedni az asztalt.

Szavai még lefekvés után is fülemben csengtek. „Nem vagy boldog?”

Hogyan is lehetnék az? Hiába szerettem mindennél jobban a férfit, aki békésen aludt mellettem, tudtam, szörnyű dolgot tettem. Tudtam, hogy már soha nem ölelhetem meg legjobb barátnőmet. Tudtam, hogy már soha többé nem bújócskázhatok keresztlányommal a hatalmas kertben. Tudtam, hogy tönkretettem egy családot. Egy családot, akik engem is családtagként szerettek. Miattam kell egy anyának egyedül felnevelnie gyermekét. Miattam kell legjobb barátnőmnek egyedül felnevelnie gyermekét. Miattam kell egy kislánynak apa nélkül felnőnie. Miattam kell keresztlányomnak apa nélkül felnőnie.

Szerettem Tomot. Ő viszontszeretett. Olyannyira, hogy engem választott családja helyett.

Hogy megérte-e?

Nem!

“Az emlékek és a bűntudat elől nincs menekvés e világon. Ostoba tetteink kísértenek minket, akár megbántuk őket, akár nem.”